Kínos magány.

Újra egyedül vagyok ezen az átkozott földön! Érzelmes gondolatok töltenek el? Aki a Sötét Nagyurat szolgálja, az nem táplálhat gyöngéd érzelmeket. Csak gyűlöletet ,gyilkos ösztönt, maró gúnyt, halált okozni akaró vágyat. De állj! Nekem a Nagyúrhoz már csak annyi közöm van, amennyit el kell viseljek Dumbledore  miatt.

Halálfalóként szívem burka kővé dermedt. Sok ember halála szárad a lelkemen, amire  ma már egyátalán  nem vagyok büszke. De a Nagyúr szolgájaként nem létezik könyörület. Aki halálfaló lesz egyszer, annak örökké őt kell szolgálni. Én mégis máshogy döntöttem. Dumbledore meghallgatott, hitt nekem. Átálltam az ő oldalára, cserébe kémként teszek neki tanúbizonyságot hűségemről. Én Perselus Piton a megtért halálfaló. Milyen nevetséges! Egy halálfalót, egy volt halálfalót sohasem fognak elfogadni, még ha a jóságos Dumbledore meg is bízik benne. Mégis, Anne elfogadott.

Anne. Érzem kezem ökölbe szorul, testemen végigfut a remegés, lüktet ereimben a vér. Szívem, a valaha jeges űrként tátongó szívem ,melyet Anne léte felolvasztott, most újból fagyni készül.

Emlékképek tódulnak fejembe, melyeket nem akarok látni. De azok feltartózhatatlanul betolakodnak, nem ismerve ellenálljt .

Felrémlik bennem Anne gyöngyöző kacagása, zöld szemeinek fénylő sugara, hátára omló vörös hajzuhataga, melybe belekap a szél ,és nem létező kezeivel cirógatja, lengedezi. Látom magam előtt kecses alakját, gyönyörűen ívelt, meggypiros száját, melyet olyan jó volt ajkaimmal megérinteni. Beszívni  testének friss, gyümölcsös illatát. Érzem meleg kezeit kezemben, a hátamon, a nyakamon. Fülemben hallom a végigszeretkezett éjszakáink  halk sóhajait, Anne lágy hangja örökké elkísér…

ELÉG!!!!!!!

Ökölbe szorult kezemen a köröm húsomba váj. Számban érzem a könnyek sós ízét. Nem emlékszem, mikor kezdtem el sírni. Sírni?

Perselus, amint sír?

A kőszívű, érzéketlen bájitaltanár sír.

Keserűen horkantok fel. Anne nem hinne a szemének, ha látná, hogy könnyezek. Hirtelen felnevetek, de ez a nevetés nem a boldogságot hordozza. Csalódottság vesz erőt rajtam. Meg kellett volna már szoknom, hogy én mindig csak csalódom.

Csalódtam apámban, akinek tulajdon vére folyik az ereimben, és mégis megvetett, lenézett, semmibe vett.

Csalódtam anyámban, akinek nem volt hozzá elég bátorsága, hogy kiálljon mellettem, inkább apám befolyásának engedve tűrte megaláztatásomat.

Csalódtam a diákéveimben, amit pedig annyira vártam, de azok a szemét alakok ,Potter és társai megkeserítettek.

Csalódtam magamban, amiért elfogadtam a Nagyúr ajánlatát, amikor hatalmat ígért, gazdagságot, fényűző életet,de aki által végül egy érzéketlen, szívtelen, maszkos halálfalóvá váltam.

És most csalódnom kellett Anne-ban, aki elhagyott. Ez jobban fáj, mint tíz Cruciatus átok.

Emlékszem, amikor Dumbeldore egy esős délutánon felkeresett a szobámban.Elmondta, hogy mivel nekem rengeteg időt elvesz a Nagyúr utáni kémkedés, szükséges lenne egy segítőtárs a bájitaltanban. Hiába bizonygattam,hogy nincs szükségem semmiféle segítségre Dumbledore csak hajtogatta a maga bölcsességeit. A drágalátos, jóságos Dumbledore. Aki nagyon jól tudja, hogy amit ő kigondol, annak úgysem lehet ellentmondani. Felvette a Roxfortba mellém Anne-t, a legszebb, legokosabb nőt, akit valaha is ismertem.

Már az első perctől kezdve megfogott a belőle áradó szépsége, a kedves jelleme, de persze ezt még magamnak is csak nagy nehezen vallottam be.

Anne-nak a  bájitalkészletem feltöltése, rendbentartása, a hozzávalók felaprítása, porítása volt a feladata. Sohasem szerettem, ha hozzányúltak a féltett bájital összetevőimhez, a gyógyfüvekhez, amiket saját kezűleg  gyűjtöttem. Mindent magam szerettem csinálni. Azt el kellett ismernem, hogy Anne remekül értett a dolgához, ám ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ő egy kolonc, akit Dumbledore ültetett a nyakamra. Nem rejtettem véka alá a véleményemet, amikor csak tudtam sértegettem, gúnyolódtam rajta. Anne csendben tűrte a kirohanásaimat, és észrevettem a szemei furcsa csillogását, amikor a közelében voltam. A kezdeti dühöm lassanként elpárolgott, szívembe ismeretlen érzések költöztek be. Nehéz volt abban az időszakban a Nagyúr elé állni. Ő megvetette az effajta érzelgős viselkedést, számára ismeretlen volt az a fogalom, hogy szerelem.Amíg Anne-t meg nem ismertem nekem is az volt.

Szép lassan, apró lépésben közeledtünk egymáshoz. Szavak helyett a szemeink beszéltek. Azok a gyönyörű,csillogó,mesélő zöld szemek…

Estéről estére álmatlanul forgolódtam az ágyamban Anne-ra gondolva. Vágytam a közelségére. Jelenléte megnyugtatott. Sokat viaskodtam magammal, mire ráébredtem, hogy szeretem őt. Egyik este kimentem a kastély tavához friss levegőt szívni, és ott találtam Anne-t is. Mindketten meglepődve néztünk egymásra, aztán már csak arra eszméltünk fel, hogy a szobámban vagyunk az ágyamban, és hevesen csókolózva szeretkezünk. Felejthetetlen napokat, heteket töltöttünk el egymással. A halálfaló múltamról, és a kémkedő szerepemről  Dumbledore már tájékoztatta, és Anne ezt megértéssel vette tudomásul. Anne jelenléte bebizonyította, hogy  képes vagyok szeretni, egy nő  iránt érzelmeket táplálni. A Sötét Nagyúr előtt titokban kellett tartanom, hogy létezik az életemben a szerelem. Egy halálfalónak a nő csak eszköz, amit a szükségleteinek kielégítésére használ. Ebben sohasem osztottam a Nagyúr véleményét, de előtte nem mutathattam ki. Anne-nak köszönhettem, hogy tartani tudtam magamat. Ő bíztatott, és szerelmével erősített. A mai napig.

Anne egyik napról a másikra elment.

Egy szó nélkül.

Magyarázat nélkül.

És én most újra egyedül vagyok.

Letörlöm arcomról a könnyeket.

Ez volt az első, és az utolsó alkalom, amikor egy nő miatt sírtam.

Még egyszer nem fog senki az érzéseimmel játszani. Ha kell,örökké magányos leszek.

Régi ismerősként köszöntöm a magányt.