Perselus Piton ismét fortyogott a dühtől.

„Mégis mit képzel magáról az a kis… és egyáltalán, hogy juthatott eszébe… és kitől örökölhette azokat a gyönyörű, beszédes, szürke szemeket… vagyis… miért… és… ááh!!!”

Ahogy végigviharzott a folyosón, nem sok hiányzott, hogy felborítson egy csapat hollóhátast. Rosszalló tekintetük tőrként fúródott a hátába, mégsem ez égette. Önkéntelenül végigsimította ajkait és jobb kézfejét. Még érezte rajtuk a nő ízét és illatát. Jázmin.

A nő nem más volt, mint Madam Cvikker unokahúga, Mayandra Stevens. Mikor először meglátta a könyvtárban, az első gondolata az volt, hogy egy erdei nimfa tévedt véletlenül a polcok közé. Barna haja lágy hullámokban keretezte szép arcát, szürke szeme vidáman csillogott a miniatürizált hófehér rózsabimbókból font koszorúval díszített homloka alatt. Barna és zöld szálakból szőtt talárja láttatni engedte hosszú ruháját, mely lágyan simult karcsú alakjára. Mindehhez egy elbűvölő mosoly társult, ahogy félrebillentette a fejét és a tanárra nézett.

- Professzor úr, összegyűjtöttem önnek a könyveket, amit a néniké… vagyis Madam Cvikkertől kért - azzal a férfi felé nyújtotta a karjában tartott három vaskos könyvet. Láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadulhat terhétől.

„És még a hangja is. Egyszerre lágy és csilingelő, olyan, amilyet az ember a világ végére is követne…”

Az első találkozásuk után néhány héttel a professzor nem tudott aludni, ezért kiment sétálni. A tó felől különösen szép hangokat hozott a szél. Mikor odaért Mayandrát látta hófehér ruhában, mezítláb, s hallotta, ahogy énekelt. Nem tudta miről, nem is érdekelte; Piton csak állt ott egy fát hívva fedezékül és megbabonázva hallgatta, ahogy a nő hangja száll az ég felé.

Hosszú percekig figyelte, mikor a nő megfordult és egyenesen Piton szemébe nézett, de nem hagyta abba az éneklést. Épp ellenkezőleg. A hangjával kifejezte az összes fájdalmat, szenvedést, örömöt, boldogságot, amit a világ kezdete óta az emberiség érzett. Néhány sor hallgatása alatt Piton különös készetetést érzett, hogy nevessen, sírjon, megdühödjön és elborzadjon.

Másnap úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Ha a tanár néha (naponta kétszer) a könyvtárba tévedt, kedvesen, udvariasan váltottak néhány szót az időjárásról, majd elbúcsúztak és a férfi távozott.

Ez így ment egészen addig, amíg a nő negyed órával ezelőtt, minden előzetes figyelmezetés nélkül egy csókot lehelt Piton ajkaira.

A professzor konzervatív életfelfogása szerint ez felettébb helytelen volt.

„Nekem kellett volna kezdeményeznem...”

„Kel-lett-vol-na! Kel-lett-vol-na! Kel-lett-vol-na!” - visszhangozta az üres alagsori folyosó a cipője kopogását.

Meggyorsította lépteit, s szobájába érve úgy csapta be az ajtót, mintha ki akarna zárni egy gonosz szellemet. A folyosó nem visszhangzott tovább, de ekkor a szíve dübörögte egyre hangosabban: Maya, Maya, Maya.

- Fejezd be, csak játszik veled - feddte meg önmagát. - Csak szánalmat érez irántad, s te mégis majd megőrülsz, hogy újra érezhesd az illatát, hogy csak egy pillanatra hozzáérhess selymes, puha bőréhez.

Tükörbeli önmagához intézte szavait.

„Akkor miért viszonoztad a csókot?” - szólalt meg a fejében egy pajkos hang.

- Mert bárhogy is igyekszel tagadni önmagad előtt is, beleszerettél abba a nőbe! - fordult ismét a tükör felé. - S valószínűleg meg is bolondultál, hogy a saját tükörképeddel beszélgetsz.

A dolgozószobájába sietett és lázas munkába kezdett. Három különböző állagú és összetételű anyagot készített el, csak az illatuk volt azonos. Mikor elkészültek tégelyekbe töltötte, és egy ezüsttálcára helyezte őket.

Késő éjszaka volt, de mégis elindult a könyvtár felé egy szál jázminnal a kezében. Tudta, hogy a nő ott van, és leltárt készít. Igaz, hogy egyetlen pálcamozdulattal elkészülhetett volna, de neki élvezet volt minden perc, amit a könyvek között tölthetett.

Mikor odaért, Piton minden szó nélkül megcsókolta Mayandra kezét. Ajkai lágyan érintették a puha bőrt, majd a zabolátlan tincsek közé tűzte a szál virágot.

- Imádom a jázmin illatát - mosolyodott el Mayandra.

- Igen, tudom, én is - felelte Piton és közelebb hajolt a nőhöz, egyre közelebb, közelebb és közelebb. Már csak milliméterekre voltak egymástól, s mire észbekapott, lágyan kóstolgatta Mayandra mézédes ajkait.

- Szeretlek! - szuszogta Mayandra.

- Én is szeretlek! - válaszolta Piton a szemével, majd féltőn átkarolta a nő derekát, és lélegzésével cirógatta annak jázminillatú nyakát.

- Készítettem neked egy kis ajándékot - mondta a férfi, azzal suhintott egyet a pálcájával, és az egyik asztalon megjelent az ezüsttálca a három tégellyel.

- Mi ez? - sétált oda a nő, és letekerte az egyik tégely tetejét. - Jázmin!

Piton odasétált mellé és átölelte.

- Sampon, tusfürdő és testápoló, mert te és ez a virág egyek vagytok, egyiket sem tudom elképzelni a másik nélkül. Megbűvöltem a tégelyeket, hogy sose fogyjon ki a tartalmuk, így mindig jázmin illatod lehet, édes, kicsi Jasmine-em.

Mayandra rámosolygott a férfira, s így szólt:

- Kevesen tudják, s itt a Roxfortban senki, még a nénikém sem, hogy a teljes nevem Mayandra Jasmine Stevens.

Piton is elmosolyodott, bal kezének mutatóujjával végigsimította a nő arcát, majd egy csókban forrtak össze.