5. Fejezet
Büntetések

Arinának már nem maradt ideje félreugrani. Harryt is csak az utolsó pillanatban sikerült arrébb löknie, így a fiúnak szánt átok telibe találta őt. Abban a pillanatban, amint a zöld fénycsóva hozzáért a bőréhez vakító fehér fény vette körül a lányt mintegy pajzsként védve őt. Senki sem tudta mi történik és miért. A fények kialudtak és azt látták, hogy Arina még mindig él. Elképedve néztek rá. A leggyorsabban az egyik halálfaló nyerte vissza lélekjelenlétét. Egy pillanat alatt Arina mellett termett, megragadta a karját és hopponált vele.

Arina arra eszmélt, hogy a Grimmauld téren volt.
- Mi volt ez? – kérdezte Piton, miután levette a csuklyáját.
- Fogalmam sincs.
- Előfordult már ilyen korábban is?
- Nem.
Közben megjelentek a többiek is.
- A többi halálfaló is hopponált – előzte meg Arina kérdését Mr Weasley, aki a karjaiban tartotta az ájult Ginnyt. – Azonnal szólok Dumbledore-nak. Molly, te lásd el őket.
Arina végignézett a viharvert társaságon. Ron fején hatalmas nyílt seb tátongott, Ginny még mindig eszméletlen, a Weasley házaspár is csupa vér volt.
- Merlinre, mi történt? – érkezett meg Dumbledore.
- Megtámadtak minket, professzor úr.
- Igen, tudom, Hermione. Útközben Athur már beszámolt róla. Úgy értettem, mi történt Arinával.
- Hát maga sem tudja?
- Sajnálom, Harry. Én is csak találgatni tudok. De egyik ötletem képtelenebb mint a másik. Perselus! Most menj. Nehogy gyanút fogjanak.
- Mi? Dumbledore professzor, most megy és elmond mindent Voldemortnak!
- Harry, sajnos ő már tud mindenről. Csak bajba kevernénk Perselust, ha nem menne. Talán ő tud magyarázatot a dologra. Amíg el nem felejtem, mostantól nem mehettek sehová.
- De…
- Ami hiányzik még a Roxfortba, azt majd Arthurék megveszik. Nem nyitok vitát. Arina, menj te is fel a szobádba és pihenj le.
- Nekem semmi bajom. Inkább a többiekkel törődjenek.
- Igazad van. Már azt sem tudom, miket beszélek. A legjobb lesz, ha újra átgondolom a dolgokat. Kezdjük az elején… - mondta Dumbledore, de mindinkább csak magának, mert közben el is tűnt. Ezzel véget ért a „megbeszélés”. Mrs Weasley mindenkit a szobájába vezényelt, amíg ő összeszedi a kötszereket. „Remek, be vagyok ide zárva. Miért ne mehetnék ki? Nem engem akartak megölni.”Arina utána indult, hogy segítsen neki ellátni a sebeket, de hirtelen elsötétült előtte a világ és összeesett.

- Látom, te is megérkeztél, Perselus. Ne fáradj, a többiek már mindenről beszámoltak.
- Ide kellett volna hoznia! De nem, ő Dumbledore-hoz vitte! Pedig a parancs…
- Nem, nem Bella. Nem érted. Perselus nem is tehetett volna ennél jobban. Jó helyen van ő ott.
- De Nagyúr! Rengeteg időt spórolhatnák meg, ha…
- Elég legyen! Már eldöntöttem. Vagy talán kétségbe vonod tervem sikerességét?
- Nem, dehogyis.
- Most pedig – fordult a többi halálfalóhoz -, tudni akarom, ki volt az. Ki mondta ki a halálos átkot?
Az egyik halálfaló bátortalanul előrébb lépett.
- É… én voltam, Nagyuram.
- Te, Parkinson? Gyere közelebb.
Parkinson bár nem szívesen, de teljesítette a parancsot. Voldemort vörösen izzó szeméből azonban nem tudta kiolvasni, hogy most megbüntetik vagy királyi jutalomban részesítik-e.
- Te mertél pálcát emelni a lányomra?
- De Nagyuram! Én Potterre céloztam, de az a lány egyszerűen arrébblökte!
- Crucio – mondta teljes közönnyel Voldemort, noha ennek az egy, rövidke kis szónak iszonytató következményei voltak a halálfalóra nézve. Életében nem élt át ennél iszonytatóbb kínt. A fájdalom egészen a csontjáig hatolt és minden porcikáját átjárta. Ordított és magában rimánkodott, hogy minél hamarabb véget érjen. Egyre csak arra tudott gondolni, hogy ennél még a halál is jobb.
- Nem, nem Parkinson. Még ne is álmodozz a halálról. Crucio – a férfi újra felüvöltött. Az átok többszörösére erősödött. Úgy érezte, mintha ezernyi késsel vágnák darabokra. Még a többi álarcos alakot is megrémítette a szenvedése, de egyikük sem mert közbeszólni. Annál drágább nekik a saját életük. Hosszú-hosszú, éveknek tűnő percek múltán Voldemort megszüntette az átkot. Parkinson már alig volt tudatánál.
- Most pedig még egyszer és utoljára elmondom. Mindenkorra jegyezzétek meg, hogy a lányomhoz egy ujjal sem nyúlhattok hozzá. Aki megteszi, az ugyanarra a sorsra jut, mint Parkinson. Most pedig távozzatok. Lucius, Perselus veletek van még egy kis megbeszélnivalóm.
- Bocsáss meg nekem, Nagyuram – nyögte Parkinson, miközben megpróbált odakúszni Voldemort talárjának szegélyéhez, hogy megcsókolja.
- Nincs bocsánat, Parkinson – válaszolta ridegen.

***
Arina lassan kinyitotta szemét. A szobájában volt. Hermione a mellette levő ágyon olvasott egy könyvet. Amint észrevette, hogy a lány magához tért, azonnal odament az ágya mellé.
- Végre magadhoz tértél! Már úgy aggódtunk. Még Dumbledore is óránként kérdezgette, felébredtél-e már.
- Ezt hogy érted? Mennyi idő telt el?
- Holnap már megyünk Roxfortba!
- Te jó ég! A többiek… ugye jól vannak?
- Már igen. Ginny volt a legrosszabbul, ő három napig nem tért magához.
- És Harry?
- Neki semmi baja. Leszámítva, hogy azóta itt virrasztott az ágyad mellett. Most is csak egy percre ment ki. Te Arina, ne haragudj, de valami nem hagy nyugodni.
- Mi az?
- Nem lehet, hogy te…
- Mi?
- Véla vagy?
- Véla, én? Honnan veszed ezt?
- Figyelj, ez mindent megmagyarázna. A külsődet, azt hogy bomlanak utánad a fiúk. Ne nevess, nem igaz, hogy nem vetted észre! Ron, az ikrek, Harry…
- Hermione!
- Tudsz pálca nélkül varázsolni. Már ez is igen ritka képesség. Továbbá túlélted a halálos átkot. Erre nincs más magyarázat, minthogy valamilyen különleges hatalommal bírsz. Amint a Roxfortban leszünk, rögtön utánanézek majd a dolognak. Bár nem lesz könnyű. A vélák nagyon titokzatosak. Nem szeretik megosztani az emberekkel, meddig terjed a hatalmuk. És van itt még valami…
- Ne kímélj…
- Tudod, ez arra is magyarázatot adna, hogy hogyan születhetett Voldemortnak gyereke.
- Na ezt most hogy érted? Csak nem arra gondolsz, hogy az apámat egyszerűen elcsábították? El sem tudod képzelni, hogy esetleg szerette az anyámat?
- Nem. Arina, ő képtelen bárkit is szeretni.
Nem tudott mit válaszolni Hermionénak. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az anyja ilyet tett volna. Bár nem ismerte, nem tudott róla semmit, egyszerűen érezte, hogy ez nem lehetett igaz.
- Arina!! – lépett be Harry az ajtón. – Végre.
Azzal odaszaladt az ágyon ülő lányhoz és megölelte. Csak ölelte és ölelte őt.
- Úgy féltem, hogy elveszítelek.
- Nyugi, itt vagyok.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem.
- Jaj, hagyd ezt.
- Többé nem engedlek el, remélem tudod. Soha egy percre sem.
- És Ginny?
- Megmondom neki, hogy vége - Harry lassan kibontakozott Arina karjaiból. - És most tényleg megcsókollak – mondta határozottan. Lassan végigsimította kezével az arcát, csakúgy mint azon a bizonyos estén. Pillanatról pillanatra kerültek közelebb és közelebb az ajkaik, majd lágy csókban forrtak össze. Arina testét pedig kellemes melegség öntötte el.
- Megyek. Pihenned kell. Szép álmokat – majd egy újabb csókot váltottak.

- Mi történt köztetek?
- Miért kérdezed?
- Csak rád kell nézni. Amióta beléptem, csak azt látom, hogy fülig ér a szád.
- Te mikor mentél ki?
- Amikor Harry bejött. Mi, még csak észre sem vetted?
- Jaj, Hermione! Megcsókolt!
- Juj, úgy örülök nektek. Milyen volt?
- A csók? Hihetetlenül lágy és érzéki. Olyan puhák az ajkai…
- Ez még a múlt héten jött. Bocs, hogy kibontották, de a támadás óta Dumbledore… km nagyon elővigyázatos lett. Nem csak megtiltotta, hogy elhagyjuk a házat, még a postát is minden nap átvizsgálták. Szóval ez neked jött – nyújtott oda neki egy apró dobozt.
- Ne aggódj, átvizsgálták és nincs megbűvölve. Teljesen ártalmatlan.
Arina lassan kinyitotta. Még a lélegzete is elállt. Egy karkötő volt benne. A rózsaszín kövek apró virágokat formáltak.
- Hisz ez egyszerűen gyönyörű. Ki küldte?
- Hát ez az. Nem tudjuk. Most aludj! Hosszú lesz a vonatút. Bár remélem, hogy Malfoy idén békén hagy minket. Legalább a vonaton. Bár erre úgy sincs semmi esély. Na mindegy. Már alig várom, hogy ott legyünk. Olyan jó lesz! Szobatársak leszünk és majd együtt tanulunk… Ez lesz a legjobb évünk a suliban! Szép álmokat!
- Neked is!

Arina gondolatai csak Harry körül forogtak. Még mindig ajkain érezte a csókját. Semmi mást nem akart, csak vele lenni. Azok a zöld szemek, puha ajkak… Izgatottan várta már a holnapot, amikkor újra láthatja őt. Amíg álomba szenderült (ami természetesen a fiúról szólt) egyvalamin merengett: Vajon amit érez az szerelem?