4. Fejezet
A támadás

- Harry…
- Ne mondj semmit – ajkaival feltartóztathatatlanul közelített Arináéhoz. Abban a pillanatban, amikor szájuk összeért, Arina egész testében megremegett és elsötétült előtte a világ. Sötét alakokat látott, akiknek az arcát csuklyák fedték. Sikoltozások, pánik, villanó zöld fények. Csend. Néma csend. Halálos csend. Halott emberek. Egy elmormogott szó és egy zöld valami jelenik meg az égen. Mi lehet az, talán egy koponya?
- Arina! Arina! Hallasz engem?
- Harry – mondta alig halhatóan.
- Mi történt?
- Lá… látomásom volt – zilálta. Ennyire még soha nem merítette ki egy sem. – Csuklyás alakok… zöld fények… embereket öltek, Harry! És láttam egy zöld jelzést küldtek az égre. Nem is tudom, mi volt az. Leginkább egy koponyára hasonlított…
- A Sötét Jegy. Gyere, azonnal szólnunk kell Dumbledore-nak – megfogta a kezét és rohant vele le a földszintre. Hátha valamelyik rendtag még ott van. Azonban a konyhában csak Pitont találták.
- Történt valami? – kérdezte a két zaklatott fiatalra nézve. Harry belátta, hogy nincs más választása és Pitontól kell segítséget kérnie.
- Azonnal értesíteni kell Dumbledore professzort! Arinának látomása volt és…
- Mit látott? – pattant fel a helyéről Piton olyan sebesen, mintha az áram csapott volna belé.
- Halálfalókat amint újra gyilkolnak – válaszolta helyette Harry. – Minél hamarabb értesítenünk kell Dumbledore-t.
- Ezt bízza rám, Potter. Pontosan mit látott?
- Nem tudom. Csak annyit, hogy csuklyás alakok embereket ölnek és az égen megjelent egy zöld koponya. Harry azt mondta, hogy valami Sötét…
- A Sötét Jegy. Ne mozduljanak innen. Azonnal szólok Dumbledore professzornak. Megismétlem Potter: semmi hősködés. Kivételesen nem csak magát sodorná vele halálos veszélybe.

Azzal elsietett magukra hagyva őket. Pár végtelennek tűnő perc után ismét felbukkant, immár Dumbledore kíséretében.
- Arina, nagyon fontos, hogy minden apró, jelentéktelennek tűnő részletet is elmesélj nekünk! – mondta köszönés helyett.
- Már mindent elmondtam. Csuklyás alakokat láttam, emberek sikoltoztak, majd zöld villanások és már csak a halottakat láttam. Azután az egyik csuklyás alak mondott valamit és megjelent az égen a Sötét Jegy.
- Hány embert öltek meg?
- Nem tudom. Úgy kettőt vagy többet, nem tudom.
- Hányan voltak a Halálfalók?
- Legalább hárman. De lehet, hogy többen. Csak hármat láttam.
- Felismertél valakit? Akárkit.
- Nem. Senkinek nem láttam az arcát.
- Mikor történt?
- Éjszaka.
- A közeljövőben?
- Nem tudom.
- Hol történt?
- Fogalmam sincs – már könnyek folytak a szeméből. – Sajnálom. Nem tudok többet.
- Arina, biztos vagy benne, hogy ez minden, amit láttál?
- Igen.
- Rendben – sóhajtott csalódottan Dumbledore. - Most menjetek és feküdjetek le. Mi Perselusszal megbeszéljük, hogy mit tudunk tenni.
Szót fogadtak és némán kimentek. A hangok egyre halkultak, végül nem értették, hogy miről beszélnek.
- Perselus, nem tudsz róla, hogy tervezne valamit…

Harry felkísérte a szobájába. Nem szívesen hagyta volna most magára, ám Arina észre sem vette, hogy ott van. Gépiesen bement a szobájába és lefeküdt az ágyába. Hermione szerencsére már mélyen aludt. Még mindig sírt. Sőt már-már rázta az elfojtott zokogás. A párnájába fúrta az arcát.
„Mi értelme van, hogy előre láthatok dolgokat? Miért kellett ezt nekem is átélnem? Nem tudom, kik voltak, hogy hol voltak, hogy miért mentek oda, miért kell meghalniuk. Nem tudok nekik segíteni. Nem tudom őket megmenteni. És Dumbledore sem. Nekik is csak bajt okoztam. Újabb ártatlanokat fognak megölni és mi nem tehetünk ez ellen semmit. Mindig egy lépéssel előttünk járnak. A Halálfalók. Az… az apám. Miért teszi ezt? Miért öl meg ártatlanokat és miért akarna végezni velem is?”

Az önmarcangolás közben lassan álomba szenderült. Amíg Arina a védelmet nyújtó álomvilág és a zord valóság határmezsgyéjén járt, addig az apjához egyik hűséges követője kért bebocsáttatást.
- Mi hírt hoztál nekem, Perselus? – kérdezte a rideg hang.
- Érdekes fejleményekről kell beszámolnom, Nagyuram. A lányról van szó…

- Történt valami az éjszaka? - kérdezte Harryt belépve a konyhába.
- Semmi.
Ez az egy szó mérhetetlen kétségbeeséssel töltötte el. Az este nem gyilkoltak. De fognak.
- Harry mindent elmesélt - mondta Hermione. - Miért nem ébresztettél fel?
- Úgyse tudtál volna semmit se segíteni - szólt Harry. - A legtöbb, amit mi is tehettünk, hogy szóltunk Dumbledore-nak. A baj csak az, hogy Piton is itt volt.
- Harry, Dumbledore megbízik benne. Nem tudom miért, de bízik benne. Épp ezért nekünk... nekünk is ezt kell tennünk.
- Mi a baj Pitonnal?
- Halálfaló. Rajta van a jel is. Ő kémked Tudjukki után.
- Voldemort bizalmába férkőzött?
- Igen.
- De Voldemortnak hogyhogy nem tűnt fel, hogy...
- Piton Voldemortnak kémkedik Dumbledore után és Dumbledore-nak Voldemort után - mondta keserűen Harry.
- De tulajdonképpen kinek az oldalán áll?
- Azt csak maga Piton tudja. Mindenesetre én nem bízok meg benne egy cseppet sem.

***

- Megyek megnézem, hátha van még egy kevés százszorszépgyökér a ládámban – mondta Hermione és kiment a szobából. Épp egy gyógyító főzet elkészítésén fáradoztak. Arina és Harry egyedül magukra maradtak. Ront Mrs Weasley befogta, hogy segítsen neki a házimunkában. Már egy hét telt el az ominózus este óta. Arina egyre csak kerülte Harryt. Most azonban kettesben voltak. Azóta először.
- Arina, beszélnünk kell – szólt ellentmondást nem tőrűen.
- Nem, Harry. Nekünk nincs miről beszélnünk egymással.
- És az a csók? – lépett egyre közelebb a lányhoz.
- Az nem volt csók.
- De az lett volna.
- Harry, mi nem lehetünk együtt. Értsd meg.
- Te meg azt értsd meg, hogy nem érdekel, hogy Voldemort az apád.
- Most nem róla van szó. Nemcsak róla. Ginny…
- Engem nem érdekel Ginny! – ragadta meg Arina karjait. – Engem csak te érdekelsz! – lehajolt Arina arcához, hogy megcsókolja. És most jöhet bármilyen látomás, nem fogják megakadályozni.
- HARRY!!! – az ajtóban Ginny állt és tajtékzott a dühtől.
- Ginny…
- Te rohadt szuka! – indult meg Arina felé. – Én tudtam. Tudtam már az elejétől fogva, hogy Harryre utazol! De abból nem eszel! – előrántotta a pálcáját és ráfogta. – Ő az enyém!
- Ginny azonnal tedd azt el – szólt Harry és Arina elé lépett. – Megőrültél?
- Itt nem én vagyok az őrült. Egyedül én látom, mit is akar ez a kurva valójában. Mi ütött beléd, Harry? Eddig ha Malfoy csak ferdén nézett, már azt hitted, hogy Voldemort utasításait követi. Erre tessék! Itt van az orrod előtt és te nem veszed észre! Csak játszik veled! Tönkre fog tenni, ki fog játszani az apjának! Meg fognak ölni téged!
- Ginny állítsd le magad!
- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyen tőlem! Én szeretlek Harry! Én igazán szeretlek téged. És azt mondtad, hogy te is szeretsz engem. Erre itt talállak ennek a lotyónak a karjaiban!
- Ginny! Hagyd abba!
- NEM! Állj félre az útból, egyszer és mindenkorra elintézem a dolgot!
- Ebből elég! – Harry kicsavarta a lány kezéből a pálcát, aki sírva fakadt a durva mozdulatok miatt.
- Harry ez fáj!
- Gyere, beszélnünk kell! – azzal kivonszolta Ginnyt a szobából. Arina megkövülten állt a szoba közepén. Harryék valószínűleg a szomszédos szobába mentek, mert minden szót kristálytisztán értett.
- Ginny, mi az jó isten ütött beléd? Miért kellett így rátámadnod?
- Harry, ő Tudjukki lánya! Nem bízhatunk meg benne.
- Én megbízok benne.
- Mordon is megmondta: a vér nem válik vízzé. Harry, ennek a vérében van a gonoszság. Csak idő kérdése, mikor törik a felszínre.
- Ginny ne mondj ilyeneket!
- Pedig ez az igazság. Jobb, ha távol tartod magad tőle. Teljesen be fog hálózni téged és ezt Tudjukki ellened fel fogja használni!

Arina mindent hallott. Ginny minden egyes szava egy-egy tőrdöfés volt a szívébe. Mindenki ezt fogja gondolni róla. A Roxfortban nem tudhatják meg, hogy ki az apja. Nem, nem tudhatják meg. Az lesz a legjobb, ha Harrytől is távol tartja magát. Ők nem lehetnek együtt. Ez egy halálra kárhoztatott kapcsolat.

- Mindent hallottál, igaz? – kérdezte a visszatérő Harry a síró lányra nézve.
- Minden egyes szót.
- Arina, én…
- Ne mondj semmit. Ginnynek igaza van. A legjobb lesz, ha távol tartod magad tőlem.
- De…
- Nincs semmi de, Harry. Ne veszítsd el Ginnyt. Az a lány félt téged. A mi kapcsolatunk reménytelen. A tiétek nem. Ne rontsd el.

***

Hosszú hetek teltek el. A nyár lassan véget ért. Arina hihetetlen sebességgel fejlődött, már senki nem mondta volna meg róla, hogy nem születésétől fogva él a varázslók világában. Komplett, minden igényt kielégítő bájitalos készletre tett szert, mivel Hermione megengedte neki, hogy félretegyen az elkészített bájitalokból pár fiolát. Legalább nem veszett kárba a fáradozásuk.

Hát, igen. Ginny minden eddigi viselkedését felülmúlta. Egy percre sem hagyta magára Harryt. Arina és Harry azóta nem is beszélgettek egymással. Esetleg csak annyit, hogy a patrónusbűbáj milyen pálcamozdulatot igényel. Mindketten némán szenvedtek egymás mellett, egymás nélkül. Arinának nagyon hiányzott a fiú, noha az egész nyarat együtt töltötték. És mégis külön. Ginny minden alkalmat megragadott, hogy Arinát emlékeztesse, hogy ő és Harry egy pár. Végsősoron még örült is neki, hogy Ginny ennyire gondosan távol tartja Harrytől. Mindenkinek így lesz a legjobb.

Egy nap Arina megkapta élete első bagolypostás levelét. A levél tömör, ám annál érdekesebb volt. A fekete boríték csak egy pici aranykulcsot rejtett valamint egy cédulát, amin ez állt: 911.
- Ez mi lehet?
- Ez egy széf kulcsa a Gringottsban.
- Az mit jelent?
- Azt, hogy valaki azt akarja, hogy nézd meg, mi van ott.
- Csapda?
- Nem tudom.

***

- Megjöttek a levelek a Roxfortból – szólt úgy egy héttel szeptember előtt Mrs Weasley.
- Anya, nem lehetne, hogy mi is elmenjünk az Abszol útra? Egész nyáron ki sem mozdultunk innen.
- Hát, nem is tudom… Meg kell kérdeznem Dumbledore-t. Az igaz, hogy mostanában nem támadtak meg senkit a Halálfalók, de…
- Akár velünk jöhetne néhány rendtag is – próbálkozott Harry. – Kérem, Mrs Weasley…
- Megteszem, ami tőlem telik.

***
- Igen! Arina már alig várom, hogy megmutassuk neked Fred és George boltját! – mondta Ron, miközben készülődtek az útra.
- Kedves volt Dumbledore-tól, hogy elengedett minket.
- Hermione úgy beszélsz, mintha foglyok lettünk volna.
- Én csak azt akartam mondani, hogy kedves volt tőle, hogy mintegy jutalom gyanánt a sok tanulás után végre lazíthatunk egy kicsit. Már alig várom, hogy milyen új könyvek jelentek meg a Czikornyai és Patzában.
- Jaj, Hermione, te javíthatatlan vagy – nevetett Arina.

Hermione, Ron, Arina, Harry (természetesen Ginnyvel), Mr és Mrs Weasley Lupinnal, Tonksszal és Mordonnal kiegészülve indultak az Abszol útra.

Arina teljesen le volt nyűgözve. A sok kis apró boltocska, a csalogató kirakatok… Bár alig lézengett pár ember a nyílt utcán.

Először a Gringottsba vezetett az útjuk. Mindenki legnagyobb meglepetésére a 911-es széf egyáltalán nem csapdát rejtett. Sőt. Halmokban álltak benne a galleonok. Az a valaki, aki a széf kulcsát küldte azt akarta, hogy Arinának meg legyen mindene.

Az ég adta lehetőséget kihasználva Arina mindent megvett, amit csak szeretett volna. Rengeteg könyvet, talárt és épp frissen beszerzett bájital-alapanyagaival lépett ki az utcára.
- Mindenki végzett? Akkor talán indulhatunk is…
- Ne olyan gyorsan, Arthur – szólt egy hang a hátuk mögül. Mindannyian megfordultak és megfagyott az ereikben a vér. Egy csoport Halálfaló állt velük szemben a nyílt utcán, fényes nappal.
- Gyerekek, azonnal tűnjetek el innen! – szólt riadtan Mr Weasley.
- Innen senki nem megy sehová. Egy gyanús mozdulat és mindenkinek vége.
Elég bizarr volt a kép. A tucatnyi Halálfaló kivont pálcákkal, Arináék kezében csomagok és könyvek.
Mordon azonban korát meghazudtoló sebességgel rántotta elő a pálcáját.
- Stupor! – kiáltotta és két Halálfalót már ártalmatlanná is tett. A többiek sem tétlenkedtek, csomagjaikat a földre dobva pálcát rántottak és a következő pillanatban már záporoztak a különféle átkok a levegőben.
- Obstructo! – az átok telibe találta Ront. Nekirepült az egyik bolt falának és ájultan rogyott össze.
- Protego! – Arina megmenekült egy átoktól, Harry eléállt, testével védelmezve a lányt.
- Harry, menekülj innen!
- Nem hagylak itt titeket. Nem hagylak itt téged.
- Everte static!
- Petrificus totalus!
- Capitulatus!
- Locomotor mortis!
Az első roham végére a támadók közel fele eszméletlen állapotba került.
- Elég a játszadozásból – szólt türelmetlenül az egyik csuklyás alak. – Crucio!
Szegény Ginny egész teste rázkódott az elviselhetetlen kíntól.
- Hagyják őt békén! – kiáltott Harry.
- Nocsak, nocsak kit látnak szemeim… Harry Potter. Szívességet tettél nekünk azzal, hogy idedugtad a képed – azzal Harryre fogta a pálcáját. A többiek sarokba voltak szorítva. Mordon és Lupin minden erejüket összeszedve küzdöttek négy ellen, akik a Weasley házaspárt már támadásképtelenné tették.
- Most nincs itt senki, aki megvédene Potter.
- Capitulatus! – kiáltotta Hermione, de nem volt elég gyors. Miközben ezt mondta telibe találta őt is egy hirtelen feltűnő átok.
- Most meghalsz Potter. A Nagyúr rettentően elégedett lesz.
- Ne Harry! – kiáltotta Arina és félrelökte a fiút miközben a Halálfaló kimondta a halálos átkot:
- AVADA KEDAVRA!