2. fejezet
Felemás fogadtatás


Arináék egy régi ház előszobájában voltak.
- A csomagjaid az emeleti szobádban vannak – szólt Dumbledore. Nekünk most mennünk kell, de ígérem, holnap eljövök és minden kérdésedre válaszolni fogok. De addig is ismerkedj meg a többiekkel. Ne aggódj, itt mindenki tud a dologról. – Tette hozzá, látva Arina arcát, aki tényleg azon gondolkodott, hogy elmondhatja-e a dolgot az itt lakóknak.
- Akkor viszlát holnap, Arina.
- Viszontlátásra.

Ekkor egy vörös hajú asszony lépett ki a konyhából.
- Szervusz, drágám. Te vagy Arina, igaz? Én Molly Weasley vagyok.
- Nagyon örvendek Mrs Weasley.
- Gyere, kincsem, biztos éhes vagy. Olyan nyúzottnak látszol.
Mrs Weasley bevezette a konyhába, leültette egy székre, ő maga pedig nekiállt, hogy összeüssön valamit a lány számára.

- Anya mikor jönnek már Fredék? – kérdezte egy magas, szintén vörös hajú fiú.
- Ron szívem, ne légy türelmetlen. Tudod, hogy milyen sokat kell dolgozniuk, hiszen szünet van. Egyébként ma este itt lesznek. De miért nem üdvözlöd új vendégünket?- bökött Arina felé a fakanállal Mrs Weasley.
- Szia. Én Arina vagyok.
Ron egy árva szót sem tudott kinyögni. Csak bámult a lányra tátott szájjal.
- Ó Ron, mit állsz itt az ajtóban, mint egy szobor? Engedj már be minket! – hallatszott egy lány hangja. Ron arrébb állt, bár a száját elfelejtette becsukni. Továbbra is Arinára meredt. De legalább a lány és a mögötte igyekvő fiú már be tudott jutni a helységbe.
- Most már mindent értek – sziszegte a lány. – Szia, én Hermione Granger vagyok.
- Én pedig Harry Potter.
Arina nyelt egy nagyot. Lassan Harry szemébe nézett. Szóval ő az. Ő az, akit az ő apja még gyerekként meg akart ölni.
- Sziasztok. Engem Arinának hívnak – mondta csendesen.
- Arina? Milyen Arina? – tette fel a rettegett kérdést Hermione. Arina vetett egy futó pillantást Mrs Weasley-re, aki bátorítóan bólintott egyet. Arina nagyot sóhajtott, még mielőtt megszólalt.
- Arina Riddle.
- Micsoda?!- kérdezték egyszerre hárman, Harry már ki is vonta rá a pálcáját.
- Harry, az Istenért, mit művelsz?- kérdezte rémülten Mrs Weasley. – Azonnal tedd le azt a pálcát.
- De ő Voldemort lánya! Egyáltalán mit keres itt? Hogy juthatott be ide?
- Dumbledore hozott ide.
- Dumbledore? Mégis minek? – pálcájával még mindig Arina szívére célzott.
- Azért, hogy megvédjen az apámtól. Dumbledore úgy véli, hogy engem is meg akar majd ölni.
- És eddig hol voltál? – kérdezte Hermione.
- Eddig egy London melletti kisvárosban éltem. Egyáltalán nem tudtam arról, hogy nem az igazi szüleimmel. Egészen a mai napig. Én is csak pár órája tudom.
- És mégis mi az, amit tudsz?
- Nem sokat. Dumbledore mindössze annyit mondott, hogy az anyám a születésem után megbetegedett és pár hónap múlva meghalt. Pár nappal később pedig Voldemort is eltűnt. Évekre.
- Igen, ezt tudjuk.
- Amint testet öltött, elkezdett engem keresni. Dumbledore szerint azért, hogy velem is végezzen.
- Dumbledore szerint? Miért te nem hiszed?
- Nem tudom, hogy mit higgyek. Nem tudok róla semmit. Csak a nevét. Semmi mást. Fogalmam sincs, hogy mi a terve velem.
- Szerintem Dumbledore-nak igaza van - mondta Hermione. – Nyílván úgy gondolja, hogy mivel a lánya vagy, örököltél valamennyit az ő erejéből.
- Ja, szerintem is – szólalt meg végre Ron. – El tudjátok képzelni Tudjukkit, amint szerelmi tanácsokkal látja el egy szem lányát? Vagy ahogy ölelkezve vigasztalják egymást, hogy ma csak tíz embert sikerült megölnie, nem pedig tizenegyet! – nevetett a saját viccén.
- Ron, hagyj abba! Ez egyáltalán nem vicces, sőt!
- Hagyd csak, Hermione.
- De Arina…
- Jobb lesz, ha minél hamarabb hozzászokom. A többiek is így fognak rá reagálni a Roxfortban.
- A Roxfortban? – kérdezte Hermione. – Te is a Roxfortba fogsz járni?
- Dumbledore azt mondta, hogy már csak ott biztonságos nekem.
- Abban biztos lehetsz – szólalt meg hosszú hallgatás után Harry. Egyébként már a pálcáját is eltette végre, és leült a lánnyal szembe. A többiek követték a példáját. – És mi is ott leszünk, hogy megvédjünk téged.
Arina egy mosollyal jutalmazta ezt a kijelentést. Csak egy dolog járt az eszében: teljesült az álma, barátokra lelt.
Mrs Weasley pedig Arina elé tett egy jó nagy tálat, tele szendvicsekkel és egy másikat, ami a különféle sütemények súlya alatt roskadozott.
- Köszönöm szépen. Elnézést, de kaphatnék egy pohár vizet?
- Hát persze, drágám. Ron! Ezt nem neked készítettem! Fiam, ne egyél, nemsokára vacsorázunk!
- Bocs, anya. – mondta teli szájjal a fiú.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mi az a Főnix Rendje? – rengeteg kérdés járt a fejében, de végül úgy döntött, a legalapvetőbbet teszi fel elsőnek.
- Egy titkos társaság, akik Voldemort ellen harcolnak – válaszolta Hermione.
- És ti is a tagjai vagytok?
- Nem, legalábbis még nem. Dumbledore szerint még túl fiatalok vagyunk ehhez – felelt újfent Hermione.
- És ti… ti már találkoztatok vele? Találkoztatok már Voldemorttal?
- Igen. Többször is- szólt Harry. – És mindannyiszor megpróbált megölni.
- Hogy néz ki? – szaladt ki a kérdés Arina száján.
- Akár egy kígyó. Teljesen eltorzult az arca. Hidd el, addig jobb, amíg nem látod. Viszont te egyáltalán nem hasonlítasz rá. – mosolygott rá Harry.
- Köszönöm szépen. Nem hasonlítok egy kígyóra. Ezt bóknak veszem. Biztos az édesanyámra ütöttem. Bárcsak ismerhettem volna…
- Tudom, mit érzel – válaszolta alig hallhatóan Harry. – Én sem találkozhattam a szüleimmel.
- Az apám miatt.
- Arina, te nem tehetsz róla, hogy… - szólt közbe Hermione.
- Tudom, csak… ez olyan nehéz nekem.
Hermione felállt, odament hozzá és megölelte.

Majd felkísérte közös szobájukba, ahol már a csomagjai vártak rá.
- Segíthetek? – kérdezte Hermione, mikor látta, hogy Arina elkezdte a kipakolást.
- Azt megköszönném. Ti mióta vagytok itt?
- Már egy hete. Dumbledore ragaszkodott hozzá, hogy ilyen hamar ide jöjjünk. Tudod, Harry miatt. Bár szerintem te is közrejátszottál a dologban.
- Én még ma délelőtt is iskolában senyvedtem– mosolygott Arina.
- A Roxfortban mindig hamarabb kezdődik a szünet, mint a mugli iskolákban. De persze rengeteg házi dolgozatot kell megírnunk. Én már el is kezdtem őket. Az idei év nagyon fontos, a RAVASZ-ok miatt.
- Az valami záróvizsga-féle?
- Igen.

A továbbiakban már csak felszínes témákról beszélgettek. Pontosabban Hermione beszélt. Mesélt neki a tanórákról, a tanárokról, a házakról, a diákokról… Arina csak hallgatta. Úgy érezte, hogy a gyomra egyre jobban összeszűkül. Most szembesült azzal, hogy ő igazán semmit nem tud a mágiáról. Az igaz, hogy tud varázsolni, de mindig csak az ösztöneire hallgatott. Ahogy Hermione szavaiból kivette, ez korántsem elegendő a Roxfortban. Dumbledore mégis mit vár tőle? Mindenki teljesen idiótának fogja nézni. Majd 17 éves, de még egy átkozott varázsigét sem ismer.

- Hermione, Arina, gyertek le! – kiabált a folyosóról Ron. – Megérkeztek Fredék!
- Fred és George Ron testvérei. Ikrek. Van egy boltjuk az Abszol úton, a Weasley Varázsvicc Vállalat. Kedvelni fogod őket – mondta Hermione, miközben lementek az ebédlőbe.

- Á, Hermione! Repes a szívünk, hogy újra találkozunk – pukedlizett előtte Fred. Vagy George.
- Ronald, egyetlen öcsikém, szégyeld magad!
- De hát mit csináltam?
- Még kérded? Rejtegeted előlünk ezt a szépséget! – mondta, majd odaugrott Arina elé. – Szia, én Fred vagyok.
- Én pedig George. Mi a neved bájos hölgy?
- Arina. Arina… Riddle – ám úgy tűnt az ikreknek nem mondott sokat ez a név.
- Ő Voldemort lánya – fűzte hozzá Ron.
- Micsoda? Az nem lehet!
- Hogy lehet annak a mocsoknak ilyen gyönyörű lánya? – Arina csak mosolygott rá. Örült, hogy az ikrek másképp reagáltak erre a tényre, mint Harryék.
- Gyertek már, mert a végén teljesen kihűl minden – szólt rájuk Mrs Weasley.

Vacsora közben Arina a két iker közé szorult, de megfogadta, hogy soha többé nem ül egyikük mellé sem. Ugyanis azok nem hazudtolták meg magukat. Többször is a fulladás veszélye fenyegette, mivel nem tudott enni is és nevetni is egyszerre.

Megismerkedett Ginnyvel is, a legifjabb Weasleyvel és befutott Mr Weasley is. Nagyon vidám hangulatban telt az idő mindaddig, amíg valaki meg nem érkezett…

- Jó estét, Alastor – köszönt Mr Weasley Alastor Mordonnak.
- Ő mit keres itt? – bökött Arina felé.
- Ugyan Alastor, a lány nem tehet arról, hogy…
- Dumbledore hozta ide, nemde? – folytatta Mordon, mit sem törődve azzal, amit Mr Weasley mond.
- Igen.
- Pedig megmondtam neki, hogy ne bízzon ebben a lányban. A vér nem válik vízzé!
- Na de Alastor! – szólt rá Mrs Weasley.

- Ne is törődj vele – súgta Arina fülébe George. – Az agyára ment a munkája. Már mindenkiben a halálfalót látja. Még a baglyokról is azt hiszi, hogy animágus halálfalók.

George vigasztaló szavai ellenére Arina feltűnően csendes lett. És szomorú. Már megint a neve alapján ítélik meg. Ma már másodszor… és ez csak rosszabb lehet.

Hermionénak is szemet szúrt, hogy milyen hallgatag lett. Lefekvés előtt szóvá is tette:
- Arina, ne vedd ennyire komolyan, amit Rémszem mondott.
- Hermione!
- Mi az?
- Köszönöm.
- Ugyan mit?
- Hogy itt vagy velem – mosolygott rá Arina
- Szívesen! – és visszamosolygott a lányra.

Ám Arina még sokáig nem tudott elaludni. Túl sok minden történt vele, túl rövid idő alatt. Egy nappal ezelőtt még a saját ágyában feküdt, és olyan kilátástalannak látott mindent. Aztán beállított Dumbledore, és egyszerre minden értelmet nyert. Most viszont újra elbizonytalanodott. Tele volt megválaszolatlan kérdésekkel és persze kételyekkel. Vajon hogy fog ő megfelelni igazi varázslók között? Fogalma sem volt arról, hogy az, amit ő tud, ér-e valamit. Hogy fogja behozni több éves lemaradását? Ám legjobban az foglalkoztatta, amit Rémszem Mordon mondott: A vér nem válik vízzé. Vajon ez azt jelenti, hogy ő is ugyanolyan gonosz, mint az apja? Az nem lehet. Bele se mert gondolni, mi lenne, ha ez valóban így lenne…