1. fejezet
Minden hazugság

Kint gyönyörű nyár eleji idő volt. Ám nem mindenki élvezhette a nap kellemes sugarait. Arina az emeleti szobájában ült a számítógépe előtt, és bőszen gépelt. Még mindig tartott az iskola, épp egy fogalmazáson dolgozott. Közben, ösztönzésképpen, a Rómeó és Júliát hallgatta. Fáradtan nyújtózott egyet és vágyakozva kinézett az ablakon. Milyen jó lenne most egy fa tövébe elvonulni egy könyvvel… De nem lehet, ez még be kell fejeznie.

- Arina, drágám, gyere le, vendégeid érkeztek! – kiáltott fel az anyja. Arina megadóan tápászkodott fel az íróasztalától. Vajon ki jöhetett hozzá? Hisz neki nem voltak barátai. Világ életében amolyan magányos farkas volt, mindenki különcnek tartotta. Pedig ő soha nem vágyott másra, csak arra, hogy végre barátokra leljen. Nagyon egyedül volt, hisz még testvére sem volt, akire támaszkodhatott volna. Sokszor éjszakákon árt marcangolta magát: Őt miért nem szereti senki? Miért nem állnak vele szóba a többiek? Hiszen ő soha nem ártott nekik. Pedig megtehette volna…

Ugyanis Arina más volt, mint a többiek. Érezte, hogy ő nem ide való, itt nem érti meg őt senki. Még a szülei sem. Úgy öt éves volt, mikor elmondta nekik, hogy előre látta, hogy bizonyos dolgok bekövetkeznek, azt mondták, hogy ez egyszerű véletlen, és túl sokat fantáziál. Arina viszont tudta, hogy nincsenek véletlenek. Mivel a szüleitől nem várhatott megértést, ezért azt már meg sem említette nekik, hogy a tudománya nem állt meg az egyszerű jóslásnál. Ahogy nőtt évről évre, úgy nőtt az ereje is. Egyre többre és többre volt képes. Mikor nem látta senki, folyton gyakorolt és próbálta megtalálni képességei határát. Folyton régi könyveket és feljegyzéseket bújt, hogy minél többet megtudjon a mágiáról. Ez a többi gyereknek még egy okot adott arra, hogy kirekesszék őt…

A másik ok ugyanis Arina külseje volt. Az évek folyamán gyönyörű ifjú hölggyé vált. Aranyszőke haja egészen a háta közepéig ért, szeme úgy ragyogott, mint a kristálytiszta égbolt. Ráadásul az alakja is kifogástalan volt. Persze sokat is tett érte. Azért, hogy a gondolatait elterelje a gondjairól. Évek óta vívott, bár a szülei eleinte nagyon ellenezték, de aztán egyszerre csak kimondottan támogatták az ötletét. Sőt, arra is rávették, hogy különféle önvédelmi sportokkal is megismerkedjen közelebbről. Szóval Arinát sok támadás érte a kinézete miatt. A lányok egytől egyig féltékenyek voltak rá, és egyetlen egy alkalmat sem szalasztottak el, hogy kegyetlen szavaikkal a földbe tapossák az önbecsülését. A fiúk pedig… nos mind meg akarta szerezni őt. Szüntelenül molesztálták és arcpirító megjegyzésekkel illették.

Arina lement a lépcsőn és bement a nappaliba. Ott a szüleivel szemben két férfi ült a kanapén, de amint meglátták, hogy megérkezett a lány, rögtön felpattantak.
- Örülök, hogy végre találkozhatunk, Arina. Engedd meg, hogy bemutat…
- Nem szükséges. Tudom, kik maguk: Albus Dumbledore és Perselus Piton.
- Pontosan – Dumbledore meglepetten nézett a lányra -, de te ezt honnan tudod?
- Már sokszor álmodtam arról, hogy maguk eljönnek ide. Megtudhatnám, hogy mit óhajtanak tőlem?
- Arina, kérlek, foglalj helyet – mondta Dumbledore. – Sok mindent kell megmagyaráznunk neked.
Arina szót fogadott és leült egy fotelbe.
- Így sokkal barátságosabb. Kérsz esetleg valamit inni? Egy teát? – kérdezte az igazgató.
- Köszönöm, de nem – válaszolta kimérten a lány. Dumbledore-t nem zavarta meg a rideg elutasítás, négyüknek elővarázsolt egy-egy gőzölgő italt. Pitonon kívül mindenki örömmel elfogadta, bár Arina szülei meglehetősen zavartan ücsörögtek. Arina csak türelmesen várt.
- Nos, Arina – kezdett bele végül Dumbledore -, mi azért vagyunk itt, mert itt az ideje, hogy megtudd az igazságot. Te boszorkány vagy.
- Ezt eddig is tudtam.
- Igen, gondoltam, hogy előbb vagy utóbb rá fogsz jönni magad is. De a helyzet koránt sem ilyen egyszerű.
- Arina – vette át a szót az anyja -, nem mi vagyunk az igazi szüleid.
- Tessék?!
- Tudod, amikor megszülettél, az anyád nagyon legyengült. Megbetegedett és pár hónap múlva…meghalt.
Arina nem tudott mit mondani. Könnyek gyűltek a szemébe.
- Az apád pedig pár nappal ez után eltűnt.
- Ő is… meghalt? – kérdezte a lány félve.
- Nem – vetette vissza a szót Dumbledore. – Nem is tudom, hogy mondjam el neked. Az apád korunk legrettegettebb fekete mágusa.
- Mi? Az nem lehet.
- Sajnos nagyon is igaz. Pár nappal anyád halála előtt megpróbált megölni egy gyereket, Harry Potter.
- Megölni? Egy gyereket?
- Igen, mivel egy jóslat szerint csak Harry győzheti le őt. Ezt akarta megakadályozni. Azonban Harry anyja az életét adta, hogy megvédje fiát, így a halálos átok visszaszállt Voldemortra.
- Voldemort? Így hívják az apám? Voldemort?
- Ez csak egy kitalált név, Arina. Az igazi neve Tom Riddle, de ezt nagyon szégyellte, mivel a mugli apja után kapta.
- Mugli?
- Varázstalan ember. Ez az ember, a te nagyapád, elhagyta Voldemort anyját, amint kiderült, hogy boszorkány.
- A szemét!
- Igen, Voldemort is pont így gondolta, ezért megölte.
- Megölte? Az apám egy közönséges gyilkos?
- Nos, ott tartottam, hogy az átok visszaszállt Voldemortra. Noha nem halt meg, nagyon legyengült. Már csak árnyéka volt régi önmagának.
- Nem halt meg? De nem azt mondta, hogy az átok halálos volt?
- De, az volt. Csakhogy Voldemortot nem ölte meg, csupán legyengítette. 14 hosszú év után azonban újra testet öltött és visszatért, és újra elkezdte maga köré gyűjteni a híveit.
- És én? Én hogy jövök a képbe?
- Mindannyian úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb neked, ha elrejtünk a világ elől, hogy jobb neked, ha nem tud rólad senki.
- Úgy gondolták? Úgy gondolták, hogy jobb nekem, ha merő hazugság az életem? Minden hazugság, ami csak körülvesz! Maguknak köszönhetem, hogy engem itt mindenki különcnek tart, hogy bolondnak néznek, hogy nincsen egy barátom se!
- Arina, én megértem, hogy felkavarnak téged ezek a dolgok, de nem kéne minket hibáztatnod azért, mert nincsenek barátaid…
- Pedig maguk tehetnek róla! Ugyan ki akarna barátkozni egy flúgos lánnyal, aki azt képzeli magáról, hogy a jövőbe lát, és feltűnően sokszor történnek körülötte megmagyarázhatatlanul furcsa dolgok! – kiabálta Arina, miközben könnyek folytak végig az arcán. Az elmúlt 17 év minden megaláztatása, minden egyes kegyetlen emlék egyszerre özönlötte le.
- Azt hiszem, igazad van. Jobb lett volna neked, ha a varázsvilágban nőttél volna fel. De akkor, majd 17 éve úgy gondoltam, hogy itt nagyobb biztonságban leszel.
- Biztonságban? Ugyan mitől?
- Egyrészt Voldemort híveitől, akik, miután eltűnt a vezérük, a leendő Sötét Úrnőt látták volna benned. Másrészt biztosak voltunk benne, hogy előbb vagy utóbb megtalálja a módját és visszatér. És akkor…
- Akkor mi?
- Meg fog ölni téged is.
- Miért ölne meg engem? Hiszen a lánya vagyok!
- Talán azért, hogy ne használhassunk fel ellene.
- Ez agyrém. És ő tudja egyáltalán, hogy élek? Hogy hol vagyok? Egyáltalán ki vagyok?
- Eddig csak azt tudta, hogy van egy lánya – vette át a szót Piton. – Nem tudta ki az, merre keresse, egyáltalán él-e még. Azonban amint visszatért, az első dolga volt, hogy a keresésedre induljon. Főleg, hogy anyád meghalt.
- Azért, hogy megöljön?
- Ezt még mi sem tudjuk pontosan – válaszolta Dumbledore. – Csak azt, hogy tudja, itt vagy, és már csak idő kérdése, és ő is megjelenne itt. Épp ezért velünk kell jönnöd.
- Tessék?
- Velünk kell jönnöd, Arina. Itt nem vagy többé biztonságban.
- Ezt hogy képzelik? Beállítanak ide, közlik velem, hogy az egész eddigi életem egy merő hazugság és az apám, aki mellesleg egy pszichopata gyilkos és világuralomra tör, meg akar ölni engem! – az utolsó szavakat már ordította. – Ez nekem túl sok!
- Megértem, min mész keresztül, de erősnek kell lenned.
- Ti tudtátok? – fordult Arina hirtelen a szüleihez. Vagy legalábbis azokhoz az emberekhez, akiket 17 évig a szüleinek hitt.
- Igen, tudtuk – mondta alig hallhatóan Arina „apja”. – De ez nem változtat azon, hogy nagyon szeretünk téged!
- És most mi lesz?
- Velünk jössz, Arina. A következő évet immár egy olyan iskolában fogod tölteni, ahol mindig is kellett volna, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolájában. Ott meg tudunk téged védeni. Ám addig is a Főnix Rendje főhadiszállásán fogsz lakni.
- Főnix Rendje?
- Majd később minden kérdésedre megkapod a választ. Most menj fel és csomagolj össze, sürget minket az idő.
- A szüleim… illetve… ők is velem jönnek? – mutatott Arina a „szüleire”.
- Nem. De ők sem maradhatnak itt. Most menj, pakolj össze.

Arina szó nélkül felállt és felment a szobájába. Bár nem látszott rajta, belülről szétfeszítette a düh. Mindenki hazudott neki. Másrészt viszont… boszorkány. Ez mindent megmagyaráz. Pedig volt idő, amikor majdnem beleőrült. Nem tudta mire vélni azt a sok furcsa „véletlent”, ami mindig csak vele esett meg. Annak ellenére, hogy késésben volt, mindig idejében megérkezett mindenhová. Néha, természetellenesen gyorsan, két perc alatt tette meg az egyébként húsz perces utat az iskolába. Mikor leejtett valami törékenyt, az csodák csodájára olyan szerencsésen érkezett a földre, hogy egy darabban maradt. Ha nem értette a leckét, a tanárok sosem őt szólították, ha nem tudott jól felkészülni a dolgozatra és rettegett, hogy rossz jegyet fog kapni (ami miatt csak tovább csúfolták volna), akkor valami mindig közbejött, és a dolgozat elmaradt. Arról nem is beszélve, hogy most már az álmai, amikben úgy érezte, hogy repül… , nos valahogy már azok is valóságosnak tűnnek.

Végre itt hagyhatja ezt az átkozott helyet. Nem köti ide semmi. Tulajdonképpen örülnie kellene. Hisz ennél már csak jobb lehet. Nem kell többet hallgatnia a rosszindulatú megjegyzéseket… Arinának minden akaraterejére és önuralmára szüksége volt, hogy el tudja őket viselni. Pedig ilyenkor legszívesebben a falnak repítette volna őket. Tudta, hogy csak egyetlen mozdulatába kerülne. De azt is tudta, hogyha megteszi, akkor neki annyi. A többiek nem tudhatnak az erejéről. Így csak tűrt és tűrt, sőt amikor csak tehette, próbált segíteni a többieknek. Már ha azok hagyták.

Tehát Arina vegyes érzésekkel elkezdett pakolni. Bár egyedül csak lassan haladt, örült neki, hogy nem jött fel az anyja, hogy segítsen neki. Egyedül akart maradni. Abban a közel másfél órában, amíg mindenét összeszedte, elbúcsúzott eddigi életéttől. Tudta, hogy ezután minden más lesz…

Mikor elkészült, lement megkérte és az apját, hogy segítsen neki lehozni a bőröndöket.
- Ha megengeded, majd én elintézem – mondta Dumbledore és suhintott egyet a pálcájával. – A holmidat már a főhadiszálláson van. Gyere, induljunk mi is.
Ám Arinának szöget ütött valami a fejében.
- Uram?
- Kérlek, szólíts Dumbledore professzornak.
- Professzor úr, nekem nincs pálcám.
- De van, most azonban ideje, hogy induljunk. Majd mindent megbeszélünk.
- De hova megyünk?
- Jó hogy mondod. Grimmauld tér 12.
Arina a szüleire nézett, akik odaléptek hozzá, és megölelték.
- Arina, nagyon vigyázz magadra! És mindig hallgass Dumbledore-ra!
Majd Dumbledore és Piton is megfogta Arina karját, és egy pillanat múlva már egy teljesen más házban és egy teljesen más világban voltak. Arina tudta, hogy az élete igazán csak most kezdődik el…