|
Köszöntelek, Láncaim!
2006.07.18. 19:52
"Azt hiszem a cím sokat elárul, szóval nem is lopnám itt a drága időtöket, olvassátok, és vélemyényezzétek, hisz az mindig jól esik^^. - höhö, meg szimplán csak a történet jövője múlik rajtatok...:P^^ -"
(Szerintem megéri fölmenni a Merire és küldeni egy kritikát az írónőnek...:) )
Szaggatottan vette a levegőt ágyában, és akárhogy erőlködött, nem jött el a megváltó álom. Szemhéját már olyan erősen szorította össze, hogy belefájdult feje.
Elméjét ki akarta üríteni, de minduntalan betolakodott lelki szemei elé egy szőke fiú képe, kinek magán érezte lágy érintéseit, és beleborzongott a látványba, mikor lepergett előtte a fiúnak lenéző mosolya, gyönyörű arcán.
Nem, nem szabad elragadtatnom magam tőle! Hiszen csak megalázott és otthagyott!
Narcissa ki akarta űzni magából a felkavaró emlékeit, de azok akaratosan szállták meg agyát, és beborították egész tudatát, nem hagyva álomba szenderülni a vergődő lányt.
Panaszosan felnyögött, majd fejét a párnába fúrta, de csak tehetetlenül forgolódott tovább a gondolatok súlya alatt.
Relaxálni próbált, nem törődni semmivel, de abba is csak belebonyolódott, miután észrevette, hogy akaratlanul is elmereng valamin. Nem volt képes uralni elméjét, és folyamatosan visszakalandozott képzeletben a Malfoy-ház erkélyére, a csillagok alá.
Ez reménytelen… egy ábrándos, nagyravágyó, szánalmas liba maradok… - ült fel ágyában, majd visszadőlt párnái közé, de csak kényelmetlenül virrasztott tovább. - Mi van, ha iszom valamit anya egyik bájitalából? Tudom, hogy ő is alvászavarokkal küszködik… Áh, ostoba vagyok! - vágott egyet fejére a keze ügyébe akadó bársonypárnával – Hiszen most Orion bácsiéknál vagyunk… - kelletlenül emelkedett fel a lány ismét, és a sötétbe meresztve szemeit próbálta meg betájolni pillanatnyi helyzetét a londoni Black-ház vendégszobájában.
A mellette lévő ágyból hallotta Bella egyenletes szuszogását, de nem emlékezett rá, nővére mikor hajtotta álomra fejét.
Én akkor már régen aludtam, mikor ő hazakeveredett… És egyáltalán, minek jött ide, amikor Rodolphussal kéne lennie, a saját birtokukon… - sokat nem merengett el az utolsó szavain, de ültében megint elgondolkodott - Vajon mit csinálhatott még olyan késői órákon? - somolyogva tápászkodott fel ágyából, majd odabotorkált nővére fekhelyéhez, és felemelve annak paplanját, bevackolta magát Bellatrix mellé.
Az idősebbik lány mérgesen felmordult, mikor megérezte húga jéghideg lábainak érintését, majd Narcissa felé fordulva, vaksin próbálta meg kivenni a sötét éjszakában a lány körvonalait.
- Mit akarsz? – kérdezte rekedten, miután felismerte Narcissa arcát. – Hagyj aludni! – fordult megint a fal felé, takaróját fejére húzva, de ismét felcsattant, mikor Narcissa hozzádörgölte lábait az övéihez. – Normális vagy? Jéghideg vagy – húzta maga alá lábfejét.
- Nem tudok aludni… - suttogta Narcissa, majd még jobban nővéréhez bújt.
- De ez nem jogosít fel arra, hogy megfagyassz másokat – morogta elhalóan Bella – hol jártál te? A tetőkön?
- Sehol, egyszerűen nem bírtam elaludni, és órák óta csak szenvedek az ágyban.
- Te szegény lélek! – gúnyolódott nővére – És akkor, hogy ne egyedül szenvedjél már, engem is fel kellett ráznod. Igazán jóságos vagy… – fordult a lány felé, majd húga csillogó szemeit fürkészte – csak nem sírsz?
- Nem… - szipogott Narcissa, majd elfordította nővérétől arcát.
- Vajh’ mi okod lehet itt könnyezni az ágyamban? – sóhajtott fel Bella, majd átkarolta húgát. – Ennyire rosszul sikerült életed első estélye?
- Az estély jó volt – hüppögte a lány -, de nem gondoltam volna, hogy ez arról szól, hogy elárvereznek rögtön, és odaadnak a házigazdának! – fakadt ki Narcissa, majd a lepedőbe szorítva arcát próbálta meg elfojtani előtörő könnyeit.
- Hogy? A házigazdának? – ült fel most már sokkal éberebben Bella.
- Lu… cius… M… Malfoynak – nyögte fájdalmasan Narcissa.
- Ó, értem… - szólt együtt érzően az idősebbik lány, majd gyengéden végigsimított húga tündöklő haján – hát én sem gondoltam volna apáról, hogy rögtön, miután befejezed az iskolát, elkötelez téged egy idegen emberrel. Bár ez érthető… ahogy tegnap mondtam neked…
Narcissa keservesen felzokogott.
- Na, ne szenvedj, nem lesz olyan rossz, mint amilyennek képzeled! – fordította maga felé sírdogáló húgát, és eltorzult arcába nézett – Ez a sorsod.
- De… - nyekeregte a lány.
- Semmi de, törődj bele! – hallgattatta el türelmetlenül Bellatrix – Szerinted nekem olyan kellemes dolog volt összekötni az életemet Rodolphussal? – komorult el arca – De megtettem, mivel mindkettőnk szülei így kívánták, és ő is… - húzódott keserédes mosolyba szája – és mégis, némán tűröm, és viselem sorsomat, ahogy te is ezt fogod tenni, ha normális vagy, és tiszteletben tartod a családodat.
- Miért nem Roddal vagy ma este? Otthon… - terelte el inkább saját gondolatait Narcissa a rá váró végzetéről.
- Mert a nagy nap előtt, mint egyetlen nővéred – szólt gúnyos hangon Bella – veled töltöm minden értékes percemet… becsüld meg húgocskám e kegyet! – nevetett fel halkan – Jobb dolgom is lenne ennél, hidd el, de hát még is csak az esküvődről van szó, ami után nem hinném, hogy olyan sokat találkoznánk még az életben. És jobb is lesz így. Ideje felnőnöd, és magadra támaszkodnod. Viseld el Malfoyt, és páratlan életed lesz!
- De nekem nincs kit imádnom Lucius mellett! – emelte meg hangját vádlón Narcissa, és felült nővére mellé. – Én nem őrülök meg egy megszállott őrültért…
Bellatrix keze Narcissa arcán csattant.
- Ne merd sértegetni a Nagyurat, mert megbánod, te kis tudatlan szajha! – kiáltott fel a fekete boszorkány, majd a következő mozdulatával lependerítette Narcissát ágyáról. – Élvezd ki a semmitmondó életedet Malfoy mellett, és többet bele ne merd ütni az orrodat az én magánéletembe! – ezzel lezárva beszélgetésüket, sértetten visszafordult a fal felé, és többet nem szólt a földön kuporgó lányhoz.
Na, tessék… mindent elrontok… pedig igazam van! De akkor többet soha nem fogom kimondani, amit gondolok, ha csak ezt érem el vele! - ügyetlenül visszaült heverőjére, de most már eszébe sem jutott volna megpróbálni álomba ringatni magát.
Némán ült ágyában, és ködös tekintetét az ablakra függesztette, amin keresztül a Hold kövér sziluettje nevetett le rá.
Ott virrasztott hajnalig, míg az első, bátortalan napsugár fel nem tűnt a házak között, elhozva magával az új nap beköszöntét.
Az öreg utcákon lassan felébredt minden, felpezsdítve az eddig néma kerületet.
Lentről felhangzott a lámpagyújtogató harsány füttyszava, mivel életet vitt a sikátorok mélyére is, közben elszívva a biztonságot adó fényt a régi olajlámpák burái közül.
Körös-körül nehéz spaletták csattantak a falnak, ahogy az emberek kitárták ablakaikat, hogy friss levegőt engedjenek dohos lakásaikba. Némelyek idegesen odakurjantottak a vidám közmunkásnak egy-két üdvözlő, vagy éppen sértegető szót, de az zavartalanul folytatta reggeli körútját.
- Hogy nem képes a kormány villanylámpákat beszerelni ide is? – hallatszottak át a nyitott ablakon a szomszédasszony zsörtölődő szavai.
- Halkabban, drágám, még meghallja valaki!
Az utcán macskák fájdalmas nyávogása törte meg a reggeli morajokat, majd egy kuka jellegzetes zaja, ahogy földet ér, aztán újra a monoton zörejek hullámai visszhangoztak a falak között.
A Nap fenségesen emelkedett fel a házak cseréptetői fölé, hogy elárassza világossággal London szívét.
Felberregtek az első, munkába igyekvő autók motorjai, bennük a gondterhelt, és álomittas muglikkal, kiknek pillanatnyi legnagyobb problémájuk a városi közlekedés volt, ami aggasztóan egyre nagyobb méreteket öltött ebben a mozgalmas életben.
* * *
Vajon miért gyűlölik meg az emberek azt, amit nem kaphatnak meg?
Ezen gondolkodott el Narcissa, miközben hintójuk kigördült a macskaköves útra, és beleveszett a városi szmog sejtelmes, nyomasztó világába.
Körülötte bomba szaggatta házak kormos sorai meredeztek az ég felé, és mintha csak fájdalmukat kiáltoznák az égieknek, próbálták meg felsérteni a mennyboltot kiálló romjaikkal.
Néhány mugli megütközve pillantgatott ki az épületek ablakaiból, hogy szemügyre vegye a fogatot, aminek látványa már rég elavult London utcáin. Némelyek a lovak lassú tempójára panaszkodtak, miközben araszoltak a hintó után automobiljaikkal, fejüket kidugva a kocsikból ösztökélték a hátasokat és hajtójukat, nem éppen kedves szavakkal.
Persze egy ember sem látja azt, ami ott van az orra előtt.
Ha a muglik nem magukkal lettek volna elfoglalva, talán még észre is vették volna a csődörök oldalán lengő hatalmas, fekete bőrszárnyakat, és a kocsis feltűnően apró termetét, és hatalmas füleit, amik kikandikáltak a rácsavart rongydarabok alól.
A házimanó és a különös fogat utasai zavartalanul haladtak tovább a szűk utcán, elhatárolva magukat a muglik világától.
Miért teszi tönkre az ember, ami nem az övé? Talán mert túl sokat akar, és ami nem lehet mohó vágyai tárgya, azt gyűlölete fogalomkörébe teszi, hogy soha se kelljen többet szeretettel gondolnia az illető dologra. A háborúk is emiatt lehetnek… Az emberi kapzsiság sok mindenre képes… - lehangolva ábrándozott az élet effajta kérdéseiről a szőke lány, orrát finoman az ablaküvegnek nyomva, felhős szemeivel pásztázva a mellettük elhaladó komor házsorokat.
Álmatagon gubbasztott a hintó egyik sarkában, szemhéjaival harcolva, hogy ne csukódjanak le idő előtt elnehezülő pillái.
Nem alhatok el! Most nem…
Érezte, ahogy meleg lehelete visszacsapódik a jégvirágos ablaküvegről, megmelengetve átfagyott arcát. Kénytelenül gondolt vissza az előző esti meleg érintésekre és csókokra, miket a fiútól kapott, akire nem volt képes utálattal gondolni.
Hiszen mégis csak kihasznált…
Tekintete félve futott végig a vele szembe ülő nővérén, de azon jele sem látszott a tegnap esti veszekedésüknek. Kedélyesen keresgélt úti poggyászában, miközben valami fáradt kis dalocskát dúdolgatott.
A hintó hirtelen nagyot zökkent, ahogy elérte a város szélét, és felemelkedett a magasba, felébresztve a Narcissa melletti ülésen hortyogó nevelőnőjét. Az magában bosszankodva átfordult másik oldalára, majd újra lehunyta szemét, hogy visszamerüljön békés álmainak tengerébe.
Vele szemben Bellatrix elnézően nézte végig, ahogy a francia hölgy kényelmesen bevackolja magát a párnázott bársonyülésbe, majd ugyan olyan harmonikusan horkol tovább, mint eddig. A fekete hajú lány egy utolsót sóhajtott, majd tekintete visszakalandozott az előtte nyitottan heverő vaskos kötetre, amit Narcissa már olyan sokszor látott nővére kezeiben, hogy ezer közül is megismerné a molyrágta borítót.
Amorf animágusok, avagy alakok az ablakban - húzta el orrát a kisebbik lány. - Vajon miért csigázhatja fel ennyire Bellát ez a bugyuta könyv? Hiszen már a címe is alaptalan teóriákat takar… ez nem vall rá. De ő legalább tud olvasni! - szemei elidőztek a fújtató kisasszonyon, majd a sorokat faló lányon. - Hogy képesek ilyen nyugodtan eltölteni az időt, miközben engem meg felemészt a folytonos önmarcangolás?! Hát persze… ők nem mennek férjhez… még szerencse, hogy Trixet rá tudtam venni, hogy kísérjen el az úton. De már látom, hogy sok értelme nem volt annak, hogy vele töltsem utolsó, szabad óráimat…
Narcissát kínozta a gyomrában az a jól ismert, keserű izgalom, ami nem hagyja nyugodni az embert, amíg át nem esik az őt váró nehézségeken. Nyugtalanul fészkelődött ültében, sehogy sem találva magának kényelmes pozíciót, amiben átvészelhette volna az út hátralévő szakaszát. Irigykedve, már-már vádlón pillantgatott a mellette szunyókáló nőre, és a könyvébe belefeledkező nővérére.
Feladva a közelharcot a kemény háttámlával és a hideg ablaküveggel, átült a vele szemközti ülésre, és nővére vállára hajtotta fejét.
- Bella! – suttogta bele a fagyott levegőbe a lány.
- Tessék – csukta be ingerülten a könyvet nővére, majd tekintetével húgát fürkészte. – Te mindig megmozgatsz valamit az emberekben… - karolta át egy lemondó sóhaj kíséretében a reszkető kis testet, majd hallgatva várta, hogy Narcissa belekezdjen mondandójába.
- Te féltél az esküvőd előtt? – hangzott a vékonyka hang.
- Őszintén, te félnél Rodolphustól? – nevetett fel Bellatrix, majd arcát szembe fordította Narcissáéval. – Neked sem kell feleslegesen rágnod magad, mert ami elrendeltetett, az végbe is megy, ahogy annak rendje és módja, nem kell emiatt újra jelenetet rendezned! – nézett mélyen Narcissa szemeibe figyelmeztetőleg a lány.
- Én nem is magától az esküvőtől félek – sütötte le szemeit a szőke boszorkány –, hanem ami utána lesz.
- Ó, Lucius igazán nem fog neked csalódást okozni – húzódtak sokat mondó mosolyba Bellatrix keskeny ajkai.
- Azt akarod mondani, hogy… - hűlt el a kisebbik lány, és kissé arrébb húzódott nővérétől.
- Figyelj, ezt jobb, ha előre tudod, Cissie – komorult el Bellatrix -, hogy Lucius Malfoy nem éppen az a lelkiismeretes és szentlelkű férfi, aminek látszik. A Malfoyok sokat zengnek az erkölcsökről, miközben ők tiporják azokat a mocsokba. Vigyázz magadra, Narc, ne hagyd, hogy tönkre tegyen egy ilyen hűtlen szörnyeteg! Csendben tűrj, és akkor nem lesz baj…
- Igen, megint kit fognak kizsákmányolni? Persze, hogy engem!
- Jaj, ne kezd már megint… - forgatta szemeit Bella.
- Amíg kedves férjem más szajhákkal hál – kezdett szenvedélyes monológjába Narcissa, mit sem vetve nővére felszólalására -, én nyugalomban, otthon kötögessek sapkákat a házimanóknak, hogy aztán még rajtam is levezesse a felesleges energiáit? Hát erre vagyok jó? Egy otthoni szuka, aki megszüli azt az egy kis nyomoronc örököst, kit volt szíves nemzeni a mélyen tisztelt ház ura, majd szikkadjak további siralmas életem során, míg meg nem halok, egy toronyba zárva? – fakadt ki a lányból az elmúlt éjszaka összes fájdalma.
- Ne dramatizáld túl a dolgot, Narcissa! – intette csendre erőteljesen nővére a tajtékzó lányt – Lucius is ember, neki is vannak érzelmei… talán… - bizonytalanodott el utolsó szavain Bellatrix.
- Talán… - ironizált Narcissa – szép remények, mondhatom. És mond, nekem érdekem, hogy hozzámenjek ehhez az alakhoz?
- Ez nem érdek, hanem kötelesség! Senki nem nézi, hogy te mit szeretnél, buta kislány! Hát nem veszed észre? Sehol sem a te akaratod érvényesül, akár milyen mézes-mázos álarcot öltesz magadra, nem tudsz kiemelkedni a „férfiak” közül! – fintorodott el Bellatrix - Akkor is csak egy olcsó cédának fognak tartani, akivel öröm és élvezet eljátszogatni, semmi több! Ne alacsonyítsd le a Black nevet, Narcissa!
- Black név! – dörrent fel a lány – Mit ér a név, ha mások semmibe veszik? Persze Siriust, meg Regulust emberszámba veszik! Hiszen mégis csak ők viszik tovább a híres, neves Black vért… Ez olyan embertelen… - bukott ki szeméből az első könnycsepp.
- Ne kezdj el megint hisztizni! – törölte le húga arcát Bellatrix – Semmi értelme sincsen. Törődj bele a sorsodba, és majd megszokod idővel… - ismételte meg tegnapi szavait.
- Igen, mert mindig csak én szokjak… - szipogott Narcissa, de erőt vett magán, és most nem engedett utat a sírásnak.
- Igen, nincs is más dolgod – dőlt hátra az ülésen Bella és már nyúlt is könyvéért, hogy elfeledtesse magával a történteket.
Közben a nevelőnő ismét magához tért, és bosszúsan nyugtázta végre, hogy lecsillapodtak a kedélyek a két lány között, majd visszatért eddigi tevékenységéhez; eldőlt a most már teljesen felszabadult ülésen, majd újra horkolni kezdett.
- Nincs más… - susogta Narcissa, majd ismét átengedte magát gondolatainak.
Mi van, ha elmenekülök saját végzetem elől? Kivetem magam a hintóból, a többit meg már a sorsra bízom, hogyan alakul a jövőm.
Ugyan már, kislány, erre sohasem lennél képes! Röhejes az ellenállásod! - csengett fel fejében egy gunyoros hangocska, ami erősebbnek bizonyult elhatározásánál.
De akkor meg törődjek bele, és szokjam meg helyzetem? Hátha nem is olyan drasztikus, mint amilyennek beállítom? - gondolt vissza a tegnap éjszakára - De ha Malfoy olyan, mint amilyennek Bella felvázolta, megint csak én fogok szenvedni, míg urasága élvezi életét. És mi van, ha nem hagyom? Csak nem lehet olyan befolyásolhatatlan ember.
Lehet, hogy kellő eszközökkel magamhoz tudnám láncolni, és akkor akár még boldogok is lehetnénk hátra lévő életünkben… akár még tönkre is teszem, csak szeressen. Valahogy csak tudok hatni rá… - gyúlt fel Narcissa lelkében a remény egy aprócska lángja - Hiszen az előbb mondta Bella, hogy megmozgatok valamit az emberekben. Lehet, hogy benne is? Vajon miért jött utánam az éjjel? Csak hogy éreztesse velem felsőbbrendűségét, miután otthagyott? - lohadt le a lány lelkesedése - Vagy, mert nem bírt ellenállni… - ilyen naiv ábrándokkal ringatva magát töltötte el a hátralévő időt Narcissa, mire a wiltshire-i vidékre ért bricskájuk késő délutánra.
A sík terület dölyfösen terpeszkedett el alattuk, és végeláthatatlan tengerré nőtt, ahogy a szem elkalandozott a látóhatáron.
Kényelmesen olvadt bele a kék égbe, egységet alkotva a végtelen magasságokkal, ez a végtelen, zöld messzeség.
- Hm, nekem a szabadság jut erről eszembe – csukta be könyvét Bellatrix, majd elnézett a puszta egyhangú síkján. – Innen bárhova el tudnék szárnyalni, nem áll előttem semmi akadály – mosolyodott el.
- Hiszen most is repülsz! – akadékoskodott Narcissa.
- Hogy neked mindig bele kell kontárkodnod a dolgaimba! Inkább hallgass, ha nem tudsz értelmeset hozzáfűzni a dolgokhoz – nézett ki újra az ablakon nővére.
- Nekem a leláncoltságot sugallja… - morogta sértetten Narcissa, egyre csak az elkövetkező esküvőjére gondolva.
- Ne beszélj butaságokat – ingatta fejét nővére, és az út további felében nem esett köztük több szó.
Narcissa nyugtalanul járatta szemét a zöld tengeren, ami felett éjfekete varjak vitorláztak a szélben, kajánul károgva, mintha csak ő rajta élcelődne mind.
- Utálom ezt a helyet… - motyogta magában, majd belesüppedve ülésébe lehunyta szemeit.
Legalább most aludjak… ha már ma este sem fogok… - remegett meg, de nem tudta eldönteni, hogy az őt marcangoló félelem mozgatta meg, vagy valami egészen más.
Elszendereghetett, mert mikor újra kinyitotta szemeit, a távolban már kirajzolódtak célpontjuk el nem téveszthető körvonalai, megtörve a róna monoton síkját.
A haldokló nap már a nyugati égbolton hullott le a mélybe, vérrel locsolva a romok fenséges kontúrjait.
- A Stonehenge… - ámuldozott a már éberen üldögélő nevelőnő.
- Hogy miért kellett ilyen helyen tartani a szertartást… - fintorgott Narcissa, de arcáról lerítt a leplezetlen csodálat.
- Mivel a hagyományok megkövetelik. Sohasem hallottál még erről? – kötözködött Bella.
- A te esküvőd sem itt volt – jegyezte meg húga, mire Bellatrix kicsit lejjebb eresztett pillanatnyi fölényéből.
- Igen, mivel nem mindenki ragaszkodik most már annyira a hagyományokhoz, mint Malfoyék – ráncolta homlokát a lány.
- Ja, értem – húzta fel szemöldökét Narcissa – Lestrangéknek elég egy ház, meg egy hatalmas kert – sóhajtott fel cinikusan.
- Eddig még nem tetszett a hely – rótta meg nővére az incselkedő Narcissát.
- De már egyre jobban imponál – mosolygott fölényesen a lány, majd kiszállt a leereszkedett hintóból.
Még magához sem tért káröröméből, már ölelő karok szorításában vergődött.
- Ó, kislányom, aggódtunk, hogy nem értek ide időben – csókolta meg lányát Mrs. Black, majd jobban szemügyre vette a zilált külsejű Narcissát. – De lehet, hogy nem emiatt kellett volna leginkább félnem… - sóhajtott fel a nő, majd maga előtt tessékelve a lányt, a hatalmas kőtömbök felé vették az irányt.
- Á, az elragadó menyasszony! – sietett elébük a tegnapinál még jobban pompázó Seymour Malfoy, és egy megkapó mosolyával köszöntötte Narcissát.
- Hogy elragadó? – kárált Mrs. Black – Na, majd lesz ennél szebb is a kisasszony, Seymour! – ezzel otthagyva a férfit, elvezette Narcissát egy nyugalmasabb helyre. – Azt hiszik, ennél szebb már nem is lehet a kislányom? – igazgatta Narcissa ruháját idegesen, de szavaiból kihallott az irigység.
- De anya, bókolni nem bűn – nézett fel az égre a lány, ami már levendulaszínűen nehezedett rájuk.
- Mára elég is lesz Seymour Malfoy figyelmességéből! Tegnap is láttam, amit látnom kellett – húzogatta meg Mrs. Black Narcissa szoknyájának redőit.
- Anya, ő csak az apósom lesz, nem kell félned – intette le lánya, de őt is kezdte zavarni leendő rokona túlzott figyelme.
- Te nem ismered még a Malfoyokat, drágám – sóhajtott fel Druella.
Mrs. Black egy-két bűbájjal még tetőzte Narcissa szépségét, majd elégedetten hagyta ott a lányát, megfogadtatva vele, hogy türelmesen várja, míg érte nem jön valaki, és nem kódorog el semerre.
Merre is mehetnék? - nézett el a sötétlő síkságon a lány, majd toporogva várta, hogy valaki végre tudomást szerezzen róla.
Egyre türelmetlenebbül álldogált egymagában a menyasszony, és kezdte úgy érezni magát, mint akit kihagynak valami fontos eseményből, és az a fontos esemény éppenséggel a tulajdon esküvője.
Mikor végül észrevette a feléje igyekvő négy alakot, már visszavonta kívánságát, és inkább maradt volna a néma magányában, mint unokabátyja társaságában.
- Szia, Cissa, már azt hittük, nem jössz el az menyegződre! – veregette meg a lány hátát vidáman Sirius.
- Én meg reménykedtem, hogy te nem jössz el – mosolygott rá szeretetteljesen kuzinjára Narcissa, majd feszélyezetten nézett végig az őt körülvevőkön.
Ott volt mindenki. Sirius Black teljes rajongótábora felsorakozott Narcissa körül, félszegen vigyorogva a zavarodott lányra.
- Ó, nyugodj meg, Cissie, már nem sokáig kell élvezned a társaságomat… - vakkantott fel Sirius, majd sokatmondóan összenézett a mellette cövekelő James Potterrel.
- Végre a kedves WC szörnyetegetek társaságába szegődsz, drága bátyám? – élcelkedett Narcissa, de szavai izgatottan csengtek.
- Na, ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a rémület, húgocskám! – mosolygott elnézően Black – Nem kell idegesnek lenned. Gyorsan túlesel a nászéjszakán – robbant ki belőle a nevetés, meggörnyesztve vele a körülötte állókat is.
- Sajnálom, hogy nem osztozkodhatok jókedvedben, Sirius! Ne félj, egyszer te is túlesel rajta – húzta el orrát a lány – kár érte előre aggódnod.
- Ó, hol van már a tavalyi hó? – mosolyodott el kajánul Sirius.
- Narcissa! – lépett a kis társasághoz Bellatrix, kelletlenül köszöntve rokonát. – Hát még ilyent is látunk, hogy kicsi Sirius leereszkedik köreinkbe? Igazán megtisztelő! – hajbókolt gúnyosan Bella, majd kirángatta húgát a körből. – Ha megbocsátotok, a menyasszonynak jobb dolga is akad a szórakoztatásotoknál.
- Ó, már úgy is kezdtek elszabadulni az indulatok, Bella – fordított hátat a lányoknak Sirius, majd csatlósai kíséretében eloldalazott a pezsgősüvegek irányába.
- Felfuvalkodott alak… - forgatta meg szemét Bellatrix, majd húgára nézett – Gyere, pillanatokon belül elkezdik a szertartást.
Narcissa némán követte nővérét, de gyomra vészesen elkezdett zsugorodni benne, és torkában egy kellemetlen gombóc növekedett.
Most tudatosult benne, hogy mi is vár rá igazán. Eddig csak egy olcsó kis színjátéknak hitte az egész helyzetet, aminek úgy is jó vége lesz, úgy is el tud menekülni a végkifejlet elől. Sohasem lehet egy komédiának rossz vége. És mégis…
Bellatrix bevezette a kör közepére nyíló kőtömbök egyike mellé, és még egy utolsó igazítást végzett húga frizuráján.
- Csak okosan – súgta neki oda, majd otthagyta őt, szemben a tömeggel, ami csak rá várt.
A Black-lány érezte, ahogy lábai megindulnak, és kilépve a rom takarásából, elindul a kör belseje felé, ahol már várta valaki.
Körülötte kíváncsi szemek fürkészték, minden oldalról, és meghatódott tekintetek kísérték őt az oltárhoz.
Ezekkel a léptekkel örökre eldobta magától eddigi életét, és átlépett egy újba, egy számára előre láthatatlan szakaszba, amit már nem ő irányított.
Soha többé nem leszek Black. Soha többé nem leszek gondtalan gyermek. Elkötelezett feleség leszek, akit megbilincselnek. Viszlát ifjúkor, viszlát önfeledtség, köszöntelek új élet, köszöntelek láncaim… - fellépett az emelvényre, és belenézett a szürke szemekbe.
Hirtelen újra elkapták az érzések, amik az erkélyen is eluralkodtak rajta, és ha nincsen a Malfoy-fiú erős ölelése, Narcissa minden bizonnyal leszédült volna az állványról.
De Lucius megtartotta, és erősen kormányozta őt, akár egy rongybabát.
Az előttük reszkető, öreg varázsló belekezdett egyöntetű és sablonos szövegébe, egyre jobban fokozva az idegességet Narcissa gyomrában.
Essünk már túl rajta… - fohászkodott a lány, mert érezte, hogy nem sokáig bírja Lucius karjaiban.
- Lucius Malfoy. Akarod-e a melletted álló lányt hites feleségedül? – zengte a mágus.
- Akarom.
- És fogadod-e… - szavai összeolvadtak Narcissa tudatában, és csak a Malfoy-fiú bársonyos hangja jutott át elméjének kapuján, körbezengve a lány szívét.
- Fogadom.
- Míg ezen a síkon élsz és létezel… - Én mindjárt elájulok…
- Örökre.
- Narcissa Black. Akarod-e a melletted álló férfit hites férjedül? – Narcissát Lucius erős szorítása rángatta vissza a földre.
- Akarom.
- És fogadod-e, hogy örök hűségben… - a lány szemei elé hirtelen betolakodott egy sápadt, fekete hajú fiú képe, és fájdalmasan vésődött bele elméjébe.
Perselus? - Narcissa félve hátrapillantott, mikor a vaksi varázsló belemélyedt az előtte heverő, elsárgult könyvbe, és szembe találta magát a fekete hajú fiú rideg tekintetével.
Gyorsan visszafordult a mágus felé, de közben eltöprengett Piton arcán.
Mintha szeméből valami szomorúság tükröződött volna. Á, csak képzelődöm… Túlságosan felfújom az érzelmeimet. Nem csoda, hogy már hallucinálok is. Köszöntelek, láncaim… most már te fogsz uralkodni rajtam… - ismételte meg magát, majd végignézett a mereven mellette álló Luciuson.
Mindig is mondtam, hogy nem szeretem a kiszolgáltatott nőket, Narcissa - hangzott fel fejében Perselus fagyos hangja.
Hogy? Már itt sem hagysz békén? Alávaló…
Egy újabb szorítás.
- Fogadom – nyögte gépiesen a lány, mire Malfoy karja engedett a bilincsből.
- Míg ezen a síkon élsz és létezel, örök felesége leszel eme aranyvérű mágusnak, és tovább viszed a nemes vért, nemzedékeken át.
- Örökre.
A tömeg felujjongott, és heves tapsviharban tört ki. Narcissa már nem érezte hátán Piton veséig hatoló tekintetét.
- Ettől fogva a házasság örök köteléke fűzi össze e két lelket, és köti egybe életüket – pálcájával egy kis kört írt le a levegőben, mire annak hegyéből egy vékony aranyfonál bukott ki, ráfonódva a két fiatal karjára, majd elhalványulva semmisült meg köztük. – Ezennel a frigy megköttetett.
Mindenhonnan konfettik, és virágok szóródtak Narcissáék irányába, de őt egy pillanatra kiragadta Lucius ebből a világból.
A fiú állánál fogva feléje emelte arcát, és egy forró csókot lehelt a lány kiszáradt ajkaira.
Ebben a csókban benne volt minden érzelem, és vágy, amit a fiú átadhatott, majd elválva Narcissától, levezette őt az ünneplő tömegbe.
Talán még is szeret? - derült fel Narcissa arca, elfeledve a Pitonnal megesett közjátékát, és örömmel fogadta mindenki jókívánságait, és ölelését.
- Ó, gyermekem, olyan gyönyörű voltál ott fenn! – csókolta meg minden felől Mrs. Black, Narcissa nagynénje. – Hát még egy ilyen csinos fiatalember mellett! – mosolygott Luciusra, majd utat engedett a többi rokonnak is.
- Gratulálok, Malfoy! – rázott kezet Luciusszal egy régi iskolatársa, majd meghajolt Narcissa előtt.
- Sok boldogságot! – szórt a fejükre egy nagy adag konfettit Rodolphus, majd megölelte barátját, és kezet csókolt a menyasszonynak. – Rabastan is üdvözletét küldi, de halaszthatatlan teendői akadtak – nézett sokatmondóan Luciusra, majd felkarolva a mellette álldogáló Bellát, beleveszett a tömegbe.
Lucius elnézően lerázta fejéről a rá szóródott konfettit, majd Narcissát vezetve, helyet foglaltak a szabadban felállított hatalmas asztalnál.
Körülöttük már mindenki élénken csevegett, és lassan betelt az összes üres hely az asztal körül.
Az étkezők felett szentjánosbogarak szolgáltattak némi világosságot, a sziklák tövében hatalmas fáklyák ontották fényüket.
Narcissa mellett apja foglalt helyet, Lucius mellett pedig Mr. Malfoy, mézédesen gratulálva az ifjú párnak.
Szemben velük Lestrange és egyik régi évfolyamtársa terpeszkedett, izgatottan susmorogva valami, feltehetőleg életbevágóan fontos dologról. Mellettük Bellatrix társalgott elméjülten egy sötét alakkal, akiben Narcissa egy idő után felismerte Mercuriot, a vámpírt. A férfi előtt megint ott hullámzott vérvörös frissítője kristálypoharában, minek oldalán meg-meg csillant egy-egy kósza holdsugár.
- Szeretném egy illő beszéddel köszönteni a párt! – emelkedett fel borospoharával Seymour Malfoy, mire mindenki elhallgatott.
Narcissa a beszédre egyáltalán nem tudott koncentrálni, annyira hatalmába kerítették az ellentétes érzelmek. Félt még az előtte álló éjszakától, de megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem csinált semmi ostobaságot a szertartás alatt.
De vajon Perselus mit akarhat tőlem? - tűnt fel lelki szemei előtt ismét a fiú arca, és annak tekintetéből most már világosan ki tudta venni a szomorúságot, amit nem sikerült eltakarnia a világ elől.
Mr. Malfoy pohárköszöntője végére ért, amit nagy taps követett, majd a férfi elégedetten ült vissza székébe, és nekilátott a mellette ülő hölgy szórakoztatásához.
Remélem, a felesége… - futott át a röpke gondolat Narcissa fejében, de gyorsan elvetette a dolgot.
Mindenki belemerült a vacsora elfogyasztásába, és a kedélyes hangulat uralta a légkört.
Narcissa is lemondóan tányérjára emelt egy aprócska fürjcombot, és ráérősen nyiszálni kezdte késével.
Mellette Lucius eszmecserét folytatott apjával, aki mellett a hölgy sértetten vette tudomásul mellőzöttségét.
Hirtelen két erős kar szorította meg a lánythátulról, és kiráncigálta helyéről.
Narcissa kiáltani akart, de egy tenyér tapadt szájára, és elhurcolták az asztaltól.
Úgy látszik, senkinek sem tűnt fel a menyasszony hirtelen távozása, mert az asztalnál zavartalanul folytatták a társalgást az étkezők.
Nem látta, kik vannak háta mögött, csak két férfi zihálását hallotta a néma éjszakában.
Berángatták egy nagyobb kőtömb mögé, és elengedve őt, hagyták, hadd fújja ki magát.
A lány gyorsan megfordult és a vigyorgó Rodolphusszal és haverjával találta szembe magát.
- Merlinre, mit műveltek? – csattant fel a szőke boszorkány, mert zavarta a két önelégült arc, ami rávetődött.
- Nem hallottál még a menyasszonyszöktetésről? – suttogta izgatottan a Rodolphus melletti fiú, majd megragadva Narcissát, mindhárman hoppanáltak a helyszínről.
Egy sötét szobába érkeztek, minek ablakait eltakarták a nehéz bársonyfüggönyök, és egyetlen fényforrást egy pislákoló olajlámpa jelentette.
Narcissa félve körültekintett, és az a látvány fogadta, amire számított.
Egy hatalmas franciaágy terpeszkedett a szoba közepén, selyemhuzattal letakarva, egy halom párnával a sötét fejfánál.
A sarokban bőrfotelek terpeszkedtek, egy italos almáriummal a falnál, tele kisebb nagyobb üvegekkel.
Egyéb bútorzat nem igen akadt a szobában, leszámítva a puha szőnyeget, amin a lány éppen cövekelt.
- Hova hoztatok? – suttogta a lány, szemeivel megkeresve „elrablóit”.
Azok éppen az italos szekrényt fürkészték, teljes figyelmükkel.
- A nászéjszakád helyszínére – bökte oda neki Rodolphus, miközben kinyitotta az almáriumot, és leemelt egy csillogó palackot.
- Igazán szellemes. Előre ideszállítotok Malfoynak? Vajon fizet is ezért? – gúnyolódott a lány, és leült az ágy szélére.
- Ó, ő nem tud az egészről. Kíváncsi vagyok, mikor jön rá azzal a szőke fejével – horkantott fel Lestrange, majd elővett három kristálypoharat és teletöltötte mindegyiket az üveg tartalmával.
- De ha már itt tartunk, előre tesztelhetnénk a menyasszonykát! – röhögött fel a mellette álló fiú, majd meghúzta a poharat, amit odanyújtott neki barátja.
- Mocskos disznó… - vetette oda neki Narcissa.
- Ne légy modortalan… - utánozta Lucius hangját Lestrange, majd nevetgélve helyet foglalt Narcissa mellett, és neki is kezébe nyomta a poharat. – Cheers! – koccintotta össze az üvegeket, majd ő is megitta italát.
- Kösz, de nem élek vele… - adta vissza a „feladónak” Narcissa az italt.
- Pedig segíthet feloldódni – somolygott Rod, de kiitta a második poharat is. – De ha neked e nélkül is megy… - nevetett fel, de a következő pillanatban arcára fagyott a mosoly.
A szoba ajtaja kitárult, és egy magas, kámzsás alak lépett be a helységbe.
Két, vörös szempár izzott fel az éjszakában.
- Igazán nem illendő dolog így incselkedni a kislánnyal, Rodolphus – zengett fel egy fagyos hang, dermedtséget idézve a szobában lévőkre.
- Öh, Nagyúr… - hebegett Lestrange, és eldobva üres poharait, levetette magát az alak előtt, és megcsókolta talárja szegletét. – Nem gondoltam komolyan a dolgot – nyerített félszegen, miközben felemelkedett, és eloldalazott barátja mellé.
- De mégis – lépett beljebb a látogató -, hogy megrémisztetted ezt a szegény, ártatlan lelket! – állt meg Narcissa mellett, és hideg ujjait végigfutatta a lány arcán.
Nem éppen Lestrange hozza rám a frászt - gondolta magában Narcissa, miközben beleborzongott Voldemort érintésébe.
- Igen? – búgta a Nagyúr – Talán tőlem félsz, kedvesem? – guggolt le a lány elé, hogy szemük egy vonalba legyen.
Narcissa nem bírta sokáig állni a pillantását, és lesütötte szemét.
- Neked igazán nem kell félned tőlem, gyermekem – lehelt egy jéghideg csókot a lány homlokára Voldemort, majd felállt, és a két fiú felé fordult. – Ellentétben az urakkal, akik orcátlan módon viselkedtek egy ilyen finom kis hölggyel.
- Ó, Nagyúr mondtam már, hogy csak tréfa volt… - motyogott Rodolphus.
- Olcsó kis tréfa… - sóhajtott Voldemort, majd magához bűvölve egy kristálypoharat, és egy még bontatlan üveget, kitöltött Narcissa számára egy újabb adag italt.
- Köszönöm… - motyogta a lány, majd engedelmesen megitta a pohár tartalmát.
Mintha fejbe vágták volna, kóvályogva nézett körül az őt figyelő hármason.
- Lásd, milyen alázatos teremtés! Igazán semmi okotok rá, hogy tréfát űzzetek vele – ült le egy bőrfotelbe a férfi, tekintetét a két fiún nyugtatva. – Nem szeretem a gyerekes csínyeket, Rodolphus – suttogta csendben, de minden szava tisztán hallatszott a helységben.
- Igen, Nagyúr – hajolt meg Lestrange, majd lesütött szemmel hallgatott tovább.
Csend ült a szobára, ami egyre nagyobb feszültséget vitt be a légkörbe.
A két varázsló még mindig feszengve cövekelt az ablak előtt, és nevetségesen küszködtek, hogy megtartóztassák indulataikat.
A Nagyúr látszólag jót mulatott a két szenvedő alakon, majd ismét Narcissához fordult.
- Látod, milyen nehéz dolgom van az ilyen kicsinyes, és gyermeteg híveimmel? – sóhajtott egyet színpadiasan, majd ő is kóstolgatni kezdte a kezében nyugvó italt.
- Igen – nyögte Narcissa, mert érezte, hogy Voldemort közben a fejében jár.
- De te is alaptalanul rettegsz a rád váró életedtől – itta ki borát Voldemort. – Hogy megláncolnak? Az kétségtelen. Hogy rossz lesz neked? Nevetséges. Hiszen mindenkit odaláncolnak valamihez, vagy valakihez… Ugye, Rodolphus? – nézett el élesen a gubbasztó fiú irányába, majd kajánul felnevetett annak hitvány erőlködésén, hogy kizárja a Nagyurat elméjéből. – Valakinek a szenvedélyét nem lehet lelohasztani. Főleg, ha annak a valakinek a szenvedélye Én vagyok…
A fiún látszott, hogy megtörve dől neki a hideg falnak, és fájdalmas arckifejezése mindent elárult érzelmeiről.
- Mint egy gyermektől az édességet… - búgta Voldemort. – Csak azt becsülöm benned, hogy ezek ellenére hű, és alázatos hívem vagy.
- Igen, Nagyúr – nyekeregte Rodolphus, és megadóan lehajtotta fejét. Arcán könny csillant.
Hirtelen egy hangos pukkanás törte meg a csendet, és újból kitárult az ajtó.
Lucius Malfoy meghajolt Ura előtt, megcsókolva annak talárját, majd némán felesége mellé lépett.
- Lucius. Már féltem, hogy hagyod, hagy tépjék szét arádat ezek a vadállatok – sóhajtott fel a Nagyúr.
- Csak hagytam, hogy egy kicsit kiélvezzék állati ösztöneiket – susogta Lucius, majd egy lenéző mosolyt küldött Lestrangék irányába.
Gusztustalan alak…
- Igen, Narcissa, nekem sem imponál ez a hozzáállás, de hagyom, had döntse el ifjú Malfoy, mit szándékszik tenni új tulajdonával – húzódott Voldemort színtelen ajka gúnyos mosolyba.
Lucius ismételten meghajolt.
- Minek köszönhetem e késői látogatását, Nagyúr? – búgta kenetteljesen a fiú, miközben kezét Narcissa vállán nyugtatta.
- Gondoltam, személyesen gratulálok neked, Lucius – felelte fagyosan Voldemort. – Már ha az esküvőre nem tudtam elmenni – sóhajtott ismét – nem hinném, hogy egyöntetű visszhangot váltottam volna ki az egybegyűltekből – nevetett fel.
- Ó, a mi köreinkben bizonyára…
- Nem kell szabadkoznod, ifjú barátom – hallgattatta el egy kézmozdulatával Voldemort. – Fontosabb teendőim is akadtak közben – tekintetét ismét Rodolphuson nyugtatta.
- Értem – hajtotta meg fejét Lucius.
- De nem is zavarnám meg a nászéjszaka menetét – villantotta meg fogait Voldemort -, és gondolom, az urakat is már hiányolják – ezzel felemelkedett székéből, és dehoppanált a szobából.
Lucius körülnézett a helységben, mire a két másik varázsló is elhagyta a térséget.
Narcissa ismét egyedül maradt Lucius Malfoyjal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
