|
Az ő akaratuk
2006.07.18. 19:46
"Je t'aime annyit tesz, szeretlek. Mindez franciául. Édesen hangzik, ugye?^^ Erre a szóra próbálom meg majd felépíteni ezt a regényemet, ami egyben lesz keserédes, savanyú, és mézes. Főszerepben Narcissa Black, Lucius Malfoy és Perselus Piton ^^. Remélem, elnyeri tetszéseteket. Megpróbáltam ezt a regényt megkímélni a magánfilozófiámtól és egyéb beteges dolgaimtól, hogy kissé könnyedebb hangnemre váltsak, mert nem tesz senkinek sem jót a folytonos, borús stílus és nyomasztó sztori. Persze szerintem erről is ordítani fog, ki a szerző, de ösztönzésetekkel majd folytatom az írását.^^"
- Idővel megszokod – nyújtotta el szavait keserédesen Bellatrix, majd hideg ujjaival húga bársonyos, krémszínű hajába túrt.
- Lehet, de én nem akarok senkihez sem alkalmazkodni! – húzta el fejét Narcissa testvére kezei közül, majd sértetten kezdte méregetni magát a vele szemben függő tükörben. – Engem ne befolyásoljanak… Én nem akarok függni senkitől és semmitől! - szegte fel fejét, majd kapkodva megigazította ruhájának egy rakoncátlan fodrát.
- Már eddig is elnyomás alatt éltél, ezután sem fog változni! – Bellatrix erélyes mozdulatokkal maga felé fordította a lányt, majd visszatért annak frizurájának igazításához. – Ne makacskodj, hanem tűrj csöndben, egy tiszteletre méltó, megbecsült feleséghez illően! – mondta szigorúan, és élesen lefékezte húga bosszantó ficánkolását.
- Mitől tekintélyes az ember, ha mások állnak felette? – forgatta meg nefelejcskék szemeit Narcissa, de unottan tűrte, hogy nővére zavartalanul a hajával bajlódjon.
- Nem attól leszel jelentős, hogy önfejűen nem engedelmeskedsz családod akaratának, és ellent mondasz az évszázados hagyományoknak, szégyenbe hozva vele az aranyvérű dinasztiák egész sorát – recitálta Bella szangvinikusan -, hanem hogy fejet hajtasz feljebbvalóid akaratának, és tovább viszed a vért…
Narcissa tromfjának látványos kinyilvánítása hallgatatta el nővére szenvedélyes monológját.
- Persze, egyeseknek hiába magyaráz az ember - húzta el száját az idősebb boszorkány -, de remélem, eszednél leszel, és nem süllyesztesz még nagyobb szégyenbe minket, mint drága nővérkénk… Ez az esküvő egy adandó alkalom lesz arra, hogy elfeledtessük a tekintélyes és tisztességes varázslókkal Androméda hálátlan és gyalázatos tettét.
- Ó, szóval én csak egy törlőkendő vagyok, ami szépen elsimítja ezt a kis szégyenfoltot, ami a „Híres és nagy múltú Black család”-on esett?! – tette csípőre a kisebbik lány mindkét kezét, elfeledkezve előbbi színjátékáról, és vádló tekintetével nővére rezzenéstelen arcát fürkészte. – Csak egy eszköz vagyok a családom kezében, ugye?!
- Nemsokára másvalaki kelléke leszel – susogta vészjóslóan Bellatrix, és mit sem törődve húga gyenge ellenkezéseivel, tovább csavarta csigákba a mézszínű tincseket.
- Ó, az nem olyan biztos! – nevetett fel savanyúan Narcissa, de nővére elkapott pillantása a tükörből lefagyasztotta róla a kacér mosolyt.
- Mint már hangoztattam, ostoba húgocskám, senkinek nem tennél jót azzal, ha ellenszegülsz apánk akaratának! Még magadnak sem! – Bella egy ügyes mozdulattal körbe penderítette a lányt az állványon, amin billegve álldogált, és áttért fejének másik felére. Kényelmes mozdulatokkal futtatta végig a hajzuhatagon elefántcsont fésűjét.
- Hiszen Androméda is boldog valahol, valakivel, akit szeret… - ábrándozott el Narcissa, egy, még szabad hajfürtjét csavargatva.
- De milyen áron? – horkant fel szarkasztikusan nővére – Mostantól te is csak egyvalakit fogsz szeretni… - Bellatrix hirtelen elködösült tekintetét az ablakon túli tájra függesztette, és monoton mozdulatokkal babrált tovább húga csintalan hajában.
- Igen, te is csak egyvalakit szeretsz – húzódott gúnyos mosolyba a szőke lány aprócska szája -, de az nem Rodolphus… - csengett fel kaján kacaja – Áú, ez fáj! Ereszd el! – fájdalmas fintorral arcán próbálta meg kiszakítani haját nővére görcsösen összerándult ujjai közül – Megvesztél? – távolodott el Bellatrixtól, majd aggódva tapogatta meg sajgó fejbőrét, és miután megbizonyosodott róla, hogy egy szál haja sem görbült, sértetten fordult Bella felé – Hát nincs igazam, mondd?
Nővére arca váratlanul sátáni vigyorba torzult és lángoló tekintettel nézett vissza húgára. Narcissa hőkölve lépett le a sámliról, majd kínosan nevetgélni kezdett.
- Megijesztesz, Trix! – halkult el, és feszengve nővérére pillantott – Akkor is igazam van, nem kell itt rendezned a…
- Igen, tényleg igazad van! – Bella lecsapta az asztalkára míves fésűjét és egy démoni kacaj kíséretében kirohant a szobából, magára hagyva Narcissát.
Bolond, megromlott nőszemély… - sóhajtott fel a lány és elpakolta fodrászkellékeit - de ő legalább megőrül valakiért…
Gondterhelten pillantott bele a tükörbe, ahol egy reszkető, fénytelen szempárt látott csak visszatükröződni, semmi mást.
Szánalmas vagyok… egy céltalan rongybábu, amit úgy rángatnak, ahogy csak akarnak, és akik csak akarnak… és ez mindig így lesz… - könnyes szemmel huppant le a sámlira, amin az imént állt, még büszkén, önhitten - vagy csupán a magam sajnálása szánandó? Az örökös önmarcangolás? Bezzeg régen csak a lejáratott problémákkal kellett szembenéznem. De mik azok ehhez képest? Nemsokára elkönyvelnek egy ember tulajdonának… egy idegen emberének, aki ugyanúgy fog uralkodni felettem, mint eddig bárki… siralmas vagyok… csupán egy riherongy, aki csak arra kell… - Narcissa belepirult utolsó szavaiba, és csodálkozva vette észre önvádolásának súlyát.
Most is csak sajnálkozom, ahelyett, hogy lépnék is valamit! Mostantól másképp lesz! Kilépek az ördögi körből és senki nem fog zsarnokoskodni rajtam, csak a magam ura leszek! Persze ezek is csak üres szavak… hiszen hogyan is tudnék ellenállni a családom rendelkezésének?! Akaratuknak, ami szent… tényleg szent? Hiszen Androméda is önérzetesség nélkül rúgta fel a szabályokat és több éves hagyományokat, megszökve azzal a mocskos muglival… de én nem vagyok képes erre… nekem nincs ennyi bátorságom… nem is tudnék szánt szándékkal ártani szüleimnek a meggondolatlan viselkedésemmel. Nem is akarnék… akarok… de belemenni sem akarok ebbe a lelketlen színjátékba, amit már évszázadokon keresztül játszanak az aranyvérű családok! Én érzelmeket akarok, nem ösztönöket!
- Hmm, micsoda dráma! Menten elérzékenyülök!
Narcissa ijedten kapta fel fejét a hang irányába, majd pirulva fordította el tekintetét a sötét varázslóról.
- Mindig is ismertem az alattomosságodat, Piton, de ez már túltesz mindenen! – csattant fel a lány, mert érezte, hogy Perselus többet „hallott” a kelleténél – Nem elég, hogy beteszed a lábad a magánlakosztályomba, de még a privát gondolataimba is belepofátlankodsz!
- Ó, nem szoktam meg az ilyen magasztos modort, kisasszony! – futott át a fiú arcán egy halovány, rideg mosoly – Malfoyék talán rögtön nyitottak itt magácskának egy külön kis apartmant? Én is ugyan olyan jogokkal rendelkező vendég vagyok itt, akárcsak ön. A mentális gondolatok önkéntelen megérzése meg csak egy aprócska, rossz szokás. Nézze el nekem, kis…
- Nem érdekel a semmitmondó magyarázkodásod, csak az evidens magánjogsértés! – sziszegte magából kikelve a Black-lány. – És mióta vagyunk magázódó viszonyban? – ütött szöget fejében Perselus kimért stílusa.
- Nem kell ezt túldramatizálni, igazán. A gyenge elméknek pedig sohasem tudtam ellenállni… - susogta gúnyosan a sápadt fiú.
- Nem tudsz úgy elmenni mellettem, hogy ne rúgj belém egyszer is, ugye? – vékonyodott el Narcissa hangja és mélyen a fekete szemekbe fúrta tekintetét – Neked mindig kell találnod gyengéket, hogy beléjük fúrhass! Nálad gyengébbeket… De vajon miért, Piton? Ezzel vajon csak a saját gyengeségedet akarod takarni? Az én összetiport lelkemmel akarod kitisztítani a sebet, amit annyian vétettek rajtad? – a lány hangneme átcsapott hisztériába, de ezzel a kitöréssel a saját lelkén akart könnyíteni – Minden ember csak a másikon tudja kiélni saját fájdalmát… Ez taszít engem, tudod? Hogy nincsenek következetes, erős emberek, csak gyengék, akik a másikkal takaróznak és fedik el saját romlottságukat! Mocskos egy világ ez, te is tudod, és te is a mocsokba tartozol, Perselus!
- Mint bárki más – a fiú hideg basszusával valamicskét lehűtötte a lány felindultságát, és rezzenéstelen arccal fürkészte Narcissa további megnyilvánulásait.
- És te ezt élvezettel nézed igaz, ahogy elnyel téged a szenny! – gördült le a lány arcán egy kövér könnycsepp – Sohasem tudtál kiállni magad mellett, Perselus Piton! Mindig is egy erőtlen, gátlásos és alávaló alak maradsz, aki patkányként merül el mindenki bűneiben, meghunyászkodva, némán és álnok halgatással… - utolsó szavait már elnyelte könnyeinek zápora, majd szégyenkezve fordult el a fiú szenvtelen tekintete elől, beletemetkezve önnön fájdalmába.
- Én elgondolkodnék, kik a gyenge emberek a földön, Narcissa! – szólt ridegen Piton – Hogy kik tűrik, ahogy marionettként mozgatják őket egész szánalmas életükben. Ezek azok az emberek, akik nem tudnak felszólalni szubjektív sorsukért, inkább sulykolva magukat rángatódnak ide-oda, de nem tesznek saját érdekükben semmit, csak önmagukat kergetik csendes tébolyukba. Az elnyomott és törékeny ember kettőnk közül, azt hiszem, nem én vagyok.
A lány fájdalmasan felzokogott, majd a mellette heverő ágyra vetette magát, és ott folytatta a hisztérikáját.
- Mindig elszomorít, ha egy gyenge, kiszolgáltatott nőt látok, Narcissa – búgta fátyolosan Perselus, majd némaság ült a szobára.
A lány néhány percig csitította magát, majd csendesen hallgatta a szoba rátelepedő csendjét.
Nyugodtabbnak érezte lelkét, de ugyanakkor gyötrelmes sebeket ejtettek szívén a fiú igaz szavai. Végiggondolta az elhangzottakat és be kellett látni a súlyos vádak helyességét. Fájt neki, hogy legyőzött lett megint és nem tudott felülkerekedni egy ilyen alakon, mint Perselus Piton.
De mit számítanak ennek a denevérnek a szavai? Számomra ő nem jelent semmit, mégis ennyire felzaklatott, hogy őszintét szólt… Talán csak azért, mert tényleg igazat szólt? Hogy valaki végre szembesített a régen ismert gyötrelmeimmel és a szemembe vágta a tehetetlenségemet? De miért pont ő? Miért ő tőle kell vissza hallanom a fájdalmakat?
Egy megalázott gyengeségével és beletörődésével ült fel a párnák közül, s miután körbetekintett a helységben, észre kellett vennie, hogy „élő lelkiismerete” „kínszenvedései” közben nyomtalanul eltűnt.
Remek… Legalább most egy ideig nem kell hallgatnom az erkölcsi szónoklatait.
Sértett képpel lépett ki a szobából, pedig tudta, hogy semmi oka e gyermeteg viselkedésre, de nem volt képes elviselni azt, hogy felülemelkedtek rajta.
Magabiztosan az előcsarnokba vezető lépcső felé vette az irány és ezekkel a léptekkel elindult életének egy következő és kiszámíthatatlan szakaszába, amitől előre rettegett, de nem akarta megmutatni mostantól a világnak valódi érzéseit.
* * *
Mikor leért a bálteremhez vezető széles és visszhangzó folyosóra, egy aprócska házimanó futott elébe, hogy szolgálatra készen várja a vendég esetleges kívánságait – amik szent kötelességnek minősültek ezeknek a kis rabszolgáknak.
- Dobby segíthet valamit esetleg a kisasszonynak? – sipákolta a lény, botladozó ugrándozásával tartva az iramot Narcissa sebes lépteivel.
- Nem, elmehetsz! – vetette oda neki a lány, mire „útitársa” leszakadt, és egyedül folytatta útját.
A szalonból kellemes zeneszó hallatszott ki, de a bálterembe nyíló ajtó még messze volt Narcissától.
Eltökélte, hogy először is megkeresi nővérét, és bocsánatot kér tőle a meggondolatlan megnyilatkozásáért, majd az est hátra lévő részét lehetőleg szülei társaságában tölti és a velük mulató varázslókkal, illetve boszorkányokkal, a legimponálóbb arcát mutatva a külvilágnak. Egy álarcot, amit mindenki szeret.
„Mindig az első benyomás a legfontosabb a mások rólad alkotott képében! Ehhez tartsd magad!” – visszhangzottak fejében anyja intő szavai, és megfogadva tanácsát öltötte fel bájos mosolyát már a folyosón haladva is.
Ha azt hiszik, hogy egy ostoba liba vagyok, aki csak a külsőségre megy, nem az eszével tűnik ki a többi közül, nem fognak gyanakodni, és örvendve könyvelhetnek el magukban egy újabb embert, akinél többnek gondolják magukat, magasabb rendűnek az emberek. Akit befolyásolhatnak és irányíthatnak. Hiszen elvégre ez is lenne a feladatom a jövőben…
Út közben elhaladt néhány ifjú varázsló előtt, akik leplezetlen kíváncsisággal néztek végig rajta, majd elégedett arccal fordultak vissza társukhoz megvitatni feltehetőleg az aznap esti bálon megtudott legfrissebb híreket és pletykákat, vagy csak egyszerűen a helyszínt méltatták dicsérő szavakkal.
Kiszámítható és sablonos emberek… - futott át Narcissa agyán a röpke gondolat, de rögtön el is vetette, az aznap esti fogadalmát híven követve. - Mindenre bólogatni fogok, kedvesen mosolyogva, mint egy buta, naiv kislány és csak is a látszatra megyek, előadom a szende szűzlányt, hadd dicsekedjenek anyáék az én ártatlanságommal és tiszta lelkemmel. Bájos…
Eleresztett egy lehengerlő mosolyt egy, éppen a teremből kiigyekvő pincérfiúnak, aki nagy igyekezetében és a csábos pillantások kereszttüzében kiejtette kezéből tálcáját a whiskyvel teli kristálypoharakkal együtt, amik aztán fülsiketítő csattanással értek földet, majd csilingelve szaladtak szét a hegyes szilánkok a drága perzsaszőnyegen.
Az ajtón túlról egypár kíváncsi szempár bukkant elő, hogy gúnyosan nézze végig szerencsétlen felszolgáló szabadkozását és reménytelen közelharcát az éles üvegdarabokkal és a ragadós szőnyeggel.
- Kétbalkezes, hasztalan naplopó! – lépett Narcissa mellé egy magas, ötvenes éveiben lévő, szőke varázsló, akiben a lány a nagylelkű házigazdára ismert. – Remélem, kisasszony, nem okozott magának semmi kellemetlenséget ez a lyukas kezű pojáca… - mért egy lesújtó pillantást az eloldalazó inas felé – amikor felvettem, még nem tudtam, hogy milyen reménytelen egy alak! – sóhajtott színpadiasan a férfi, majd jobban szemügyre vette „beszélgetőpartnerét”.
- Ó, az ember sohasem készülhet fel eléggé az élet ilyenforma élceire! – csevegett a lány, nem zavartatva magát a fürkésző szemektől – Hiszen az ily sete-suta és esetlen emberek már csak az élet adomái, hogy megszínesítsék mindennapjainkat.
- Milyen igaza van, hölgyem – állapodott meg Mr. Malfoy tekintete a lány tündöklő szemein -, csak azt tudom sajnálni, hogy nekem nincs valami kifinomult humorérzékem! – és szavai nyomatékaként eleresztett egy könnyed átkot a folyosón törtető fiú után, majd felkarolva a lányt bevezette őt a bálterembe. – Látom, már várták önt, kisasszony – állt meg hirtelen és bevárta a feléjük igyekvő két boszorkányt. – Druella, remélem nem bánod, ha elrabolom egy időre e szép hölgyet? – köszöntötte egy kenetteljes mosollyal Narcissa anyját a házigazda.
- Semmi kifogásom ellene, Seymour, csak egy pillantást szerettem volna vetni elkódorgott leányomra – olvadozott Malfoy mézédes mosolyában Mrs. Black, majd nehézkesen továbbállt egy alacsony, vörös boszorkány üdítő társaságában, még sokáig visszapillantgatva Narcissáék irányába.
Befolyásolható, csalfa, eszetlen… - Narcissa fejében hirtelen eluralkodtak a rosszindulatú jelzők anyjával kapcsolatban, és nem tudott gátat vetni túláradó gondolatainak. - Mégsem olyan kielégítő ez a kényszerházasság, mint ahogy előző este a számba rágta, vagy tényleg ennyire elbűvölő lenne ennek a hólyagnak a mosolya? - ahogy végignézett a sóhajtozva dülöngélő nőszemélyek végeláthatatlan során, be kellett látnia, hogy a második alternatívája fogja megállni a helyét, és egyre jobban ínyére lett neki helyzete, ennek a bájgúnárnak a karjaiban.
A jó ismeretség sosem árt egy ilyen banketten, főleg ha a házigazdáról van szó - somolygott a lány és egy óvatlan pillanatban jobban megszorította vezetője karját, hogy a biztonságot kereső, ártalmatlan, vergődő lányka szerepét még jobban színpadra hozza.
Seymour Malfoy érezve ennek a kis, reszkető és gyönyörű „vadnak” a kiszolgáltatottságát, egyre jobban élvezte domináns szerepét, és kezdte kihasználni fölényét.
Karjával még jobban közrefogva „óvta” a lányt, egyre több helyet feltérképezve annak kecsesen ívelt vállán, és fedetlen, bársonyos hátán.
Vén, kiéhezett kan… - írta le magában a férfit Narcissa, majd egy csengő kacaj kíséretében, derűsen leemelt egy pezsgőspoharat a mellettük elbotladozó manó tálcájáról.
Egy idő után „körútjuk” véget ért a teremben, és Mr. Malfoy céltudatosan elkezdte „terelgetni” Narcissát egy nagyobb férficsoport irányába.
- Szerintem már itt is sokan kíváncsiak kegyedre! – bökött fejével a láttukra elhalkuló társaság felé Seymour – Nem is csoda. Ilyen tündérszép virágot nem minden nap tép le az ember! – villantotta meg mosolyát Narcissa felé az idősebbik Malfoy, majd bevezette őt a körgyűrűbe.
Narcissa kedvtelve tűrte, amíg helyretessékelik, majd miután elfoglalta az őt megillető helyét a miliőben – apja és Mr. Malfoy között -, végigjáratta csillogó tekintetét az őt körülállókon.
Egyik férfi sem tűrte sokáig a lány igéző tekintetét és Narcissának sikerült egy kellemes feszengést hozni a légkörbe, ami felettébb szórakoztatta, ahogy elnézte az elgyengült férfiakat.
Gyenge és ösztönlény a férfi…
Vidáman kezdett el társalogni a vele átellenesen álló, magas, tejfehér bőrű, és ébenfekete hajú varázslóval, akit úgy látszik, nem zavarta, hogy nyíltan szót ad megelevenedett vágyainak.
- Ugye, kellemes este a mai? – mérte végig Narcissa a meglepően csinos, már-már nőies arcú férfit.
- Igen, valóban az – válaszolt érces hangján a megszólított -, de hagy bátorkodjam megjegyezni, hogy mostantól még élvezetesebb lesz számomra – és egy sokat mondó pillantást küldött a lány felé.
- Ó, Mercurio, csak fékezd meg vágyakozásaidat, mert ma nem szeretném, ha egy valaki is áldozatul esne vad és ellenállhatatlan természetednek! – nevetett fel cinikusan Mr. Malfoy, de szeme szigorúan szegeződött a fekete hajú varázsló felé.
- Vajon miféle bántódása eshet egy védtelen nőnek egy ilyen finom úriember társaságában? – kacagott fel Narcissa, és vele a kör is felnevetett, de észre kellett vennie, hogy nem vele nevetnek.
- Nem is gondolná, mire képesek ezek a fajzatok, ha nincs bennük elég önmegtartóztatás, és persze aznapi szükségelt adag! – hangzott fel egy őszülő, szemüveges varázsló felhőtlen basszusa Mr. Black mellől.
- Na, de Rosier! – intette le Mr. Malfoy derűsen a felszólalót – Az én házamban nem különböztetünk meg külön fajokat, és főleg nem becsméreljük a nem emberi lényeket! – szavaiból ordított a komolytalanság és rosszmájúság.
- Legalábbis ezen az estén nem… - morogta a Rosier melletti, alacsonyabb, szürkebőrű varázsló, majd jelentőségteljesen összenézett társaival.
- Én még mindig nem értem, mit árthat ez a férfi a magamfajta hölgyeknek? – rebegtette meg szempilláit Narcissa, mire ismét minden szempár rászegeződött.
- Ó, a vámpírok alattomos lények ám! – válaszolt lelkesen a lány feltett kérdésére Rosier, mire újfent eluralkodott a társaságon a jókedv.
- Én a helyedben, Cygnus, jobban szemmel tartanék egy ilyen szép angyalkát! – simított végig Narcissa hátán Malfoy, mire a lányon kellemes borzongás futott végig.
- Főleg az ilyen öreg rókáktól, mint te, Seymour! – búgta gunyorosan a vámpír, majd ködös tekintetével megint elidőzött a lány törékeny testén.
Az idilli csevelyt megtörte Mrs. Malfoy szopránja, asztalhoz hívva a vendégeket.
Narcissa is sikeresen kikerült a vágyakozó férfiak bűvköréből, és meglátva nővére éjfekete haját, sietős léptekkel a nyomába szegődött.
- Bella! – kapta el a lány karját, megállítva az éppen egy számára ismerős, ellenszenves arcberendezésű boszorkánnyal heves vitát folytató nővérét.
- Ó, Cissa! Már azt hittem, hogy előételnek felfalnak téged a kedves urak – fintorította el orrát az utolsó szavaknál, odabiccentve a mellettük elhaladó társaságnak, majd otthagyva eddigi társalgóját, húgával tartott a hatalmas éttér felé. – Te meg, mint ártatlan kis szent élvezted, hogy a középpontba helyeznek! – ingatta fejét Bellatrix. – Ki ez az új Narcissa? Talán rájöttél szépséges fejecskéddel, hogy hasztalan az ellenállásod, ahogy már párszor elmondtam neked?
- Nem mondhattam nemet a házigazda hívásának! – húzta fel az orrát Narcissa és érezte, hogy nővére jelenlétében megint elkapják a kislányos ösztönei, amiket eddig sikerült levetkőznie – És felettébb kellemes volt a társaság!
- Persze, mivel mindegyik hím utánad lógatta a khm, nyelvét… - incselkedett nővére és élvezte, ahogy lassan sikerül kihoznia húgát a sodrából.
- Tehetek én róla? – dobta hátra szőke tincseit a lány, majd kihívóan nővére arcába nézett – Csak nem féltékeny vagy, hogy egy idő után mindenki figyelme átterelődött rólad rám? – fürkészte Bella tekintetét.
- Ó, hát, ha te ilyen társaságra vágysz, nem állok közétek! – nevetett fel félszegen Bella.
Zavarták húga ártatlan szemeinek bosszús villanásai.
- Azt hiszem, én sem állok közétek! – lépett el Narcissa hirtelen a közéjük nyomakodó Rodolphus láttán.
- Igazán ne zavartasd magad! – intett neki vidáman Lestrange, átkarolva kedvesét, aki vonakodva bár, de visszaölelte őt. - Gyertek, siessetek, különben nem lesz helyetek az asztalnál! – és Bellát vezetve belevetette magát a tömegbe.
- Szerintem, nem kell emiatt aggódnod! – szólalt meg Bellatrix lenyűgözve, amikor mindhárman beléptek a Malfoy-ház ebédlő helységébe.
Narcissa is leplezetlen csodálattal emelte körbe tekintetét a hatalmas termen, minek közepén egy hosszú tölgyfaasztal várta a vendégeket roskadozva a rá pakolt ételtől és italtól. A falakon fáklyák ontották magukból sejtelmes fényüket, és a terem végében egy hatalmas kandallóból áradt a meleg, andalító tömjénfüstöt ömlesztve magából.
Az asztalfőn Seymour Malfoy foglalta el az őt megillető helyét, körülötte a már félig-meddig megismert baráti társasága telepedett le, majd sorjában leült minden vendég, megtöltve az üres helyeket.
Miközben Narcissa álmélkodva itta be magába a szoba látványát, nővére és férje már eltűntek oldaláról, így kissé megilletődve nézett magának még üres helyet a vacsoraasztalnál.
Tétlenül lépkedett végig a székek mentén, de csak nem talált számára alkalmas ülőhelyet. Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a kíváncsi tekintetek záporában.
- Uraim, nézzék, milyen illetlenek, hogy egy ilyen tüneménynek nem adnak helyet az asztalnál! – állt fel Mr. Malfoy, majd egy intésével „odavarázsolta” Narcissát maga mellé. – Magácskának mindig lesz hely az asztalomnál! – és egy lehengerlő mosoly kíséretében a mellette terpeszkedő hölgyet arra a tudatra ébresztette, hogy neki minden bizonnyal jobb dolga lesz a szoba túlsó felében, és udvariasan leültette Narcissát a könnyen felszabadult székre.
- Köszöntjük ismét köreinkben, kisasszony! – villantotta meg hófehér fogsorát a lánnyal szemben ülő vámpír, majd visszatért előbbi beszélgetésébe a jobbján helyet foglaló Rosierrel, fél szemét még mindig Narcissán tartva.
- Nem adja fel az ördögfajzat! – sóhajtott fel lemondóan Malfoy, majd odasúgta a lánynak – Na, de majd én megvédem kegyedet! – és cinkosul megnyalta szája szélét.
- Szerintem jobb lesz, ha én veszem védő szárnyaim alá a hölgyet, mielőtt még elijesztik a társaságtól a heves indulatok! – hangzott fel egy bársonyos hang Narcissa háta mögül és a következő pillanatban hosszú, de gyengéd ujjak szorítását érezte mindkét vállán.
- Ó, mert tőled aztán nem kell félteni a lánykát, Lucius! – fordult ismét teljes terjedelmében a vámpír Narcissa felé, de most ellenszenves képpel méregette a lány mögött álló varázslót.
Narcissa mellett helyet foglaló Mr. Malfoy ráérősen szivarra gyújtott, majd kényelmesen hátra dőlve székében, elégedett mosollyal nyugtázta a vámpír hátrányos helyzetét.
Ezzel szemben a lány ismét kezdte feszélyezetten érezni magát a férfiak nyílt „közelharcában”, ami egyértelműen érte folyt.
Mintha egy cafat hús lennék… éhes hiénák…
- Nem, drága Mercuriom, alaptalanul vádolgatod fiamat! – vonta meg szemöldökét az idősebbik Malfoy, majd hetykén szippantott egyet szivarjából. – Hiszen neki minden joga megvan arra, hogy igényt tartson a kisasszony társaságára – villant át arcán egy kéjes mosoly -, nem igaz, Lucius?
- Egyet kell értenem veled, Seymour – szólalt meg Narcissa baljáról Mr. Black -, de ne feledkezzünk meg néhány apró szabályról, illetve erkölcsi dologról – mért egy sötét pillantást az asztalfőn pöffeszkedő férfire.
- Csak nem képzeled, hogy egy Malfoy megfeledkezne az erkölcsökről? – nevetett fel a szőke férfi, majd előredőlt a székében, és jelentőségteljesen odasúgta Cygnusnak – Azzal sajnos még holnapig várnia kell a fiamnak – felsóhajtott, majd odakacsintott a zavarban lévő Narcissának.
- Igen, holnapig… - visszhangozta Mr. Black, majd borús arccal kezdte el méregetni az előtte tornyosuló vaddisznó-sültet.
Narcissa lassan megértette a férfiak sejtelmes szavainak fájdalmas jelentését, és kezdett megint feltörni benne a vágy, hogy felrúgva minden rá nehezedő kötelességét, elhagyja a családját, minél előbb és Androméda után ő legyen a következő „szentségtörő” lány a Black családban.
Lucius Malfoy? Miért ő? Alig ismerem… És ráadásul vele együtt lesz egy sexmániás, kiéhezett apósom, aki folyamatosan ott fog loholni a nyomomban, megkeserítve az életem.
És miért ilyen gyorsan? Azt hittem, hogy az első bálom még nem azt jelenti, hogy rögtön elárvereznek! De apáéknak úgy látszik, hogy a szégyenfolt fontosabb, mint a tulajdon lányuk érdekei és érzelmei… minél gyorsabban elfedik ezzel az ígéretes násszal Andro tettét, annál jobb. Kit érdekelnek szegény, naiv kis Narcissa érzései? Hiszen neki az a lényeg, hogy szerethessen valakit, hogy kit, az már nem lényeges, nem de bár? Undorító… de mit tehetnék?
A Black-lánynak ismét rá kellett ébrednie tehetetlenségére és gyengeségére a céltudatos és túlfűtött férfiakkal szemben.
Akkor egész további életemben csendben tűrni fogok… mint Bella? De hiszen neki teljesen más a helyzete! Ő bármikor ki tud állni magáért, és Lestranggel kötött házassága szinte csak szimbolikus. Tudom, hogy tönkre teszi azt a szánalmas és vágyakozó fiút, miközben ő meg betegesen kiadja testét és lelkét a Nagyúrnak. Nekem ilyen megaláztatás sem kell! Ha neki ez jó, és azt hiszi, hogy ezzel több lesz a Nagyúr szemében, hát tegye. Én nem adom el magam senkinek! De mégis muszáj…
Hirtelen egy zavaró érzése támadt, mintha valaki figyelné.
Lassan körbejáratta tekintetét a körülötte ülőkön, de ők lemondva a további szópárbajokról kegyeiért, hozzáláttak a vacsora elpusztításához.
Jobbján Seymour Malfoy még mindig a szivarfüstöt fújta, de most elmélyült eszmecserét folytatott egy mögötte toporzékoló, felettébb ideges, alacsony, fekete bőrű varázslóval valami, Narcissa számára ismeretlen nyelven.
Mellette Mercurio még mindig Rosierrel pusmogott, néha meghúzva az előtte álldogáló kristálypoharat, amiben kétes eredetű, vérvörös folyadék hullámzott.
Néha meghallotta balról apja egy-egy hangosabb szavát, ahogyan tüzes hangnemben társalgott Lucius Malfoyyal, aki viszont jeges türelemmel fékezte meg apja minden egyes kitörését, miközben arcán fölényes mosoly bujkált.
Akkor ki lehet?
Narcissa oldalát még mindig furkálta a paradox érzés és nem hagyta nyugodni.
Szemeivel messzebb kalandozott az asztal körül ülők színes seregén, de úgy tűnt, mindenki el van foglalva az elé kipakolt étellel és itallal, és senki eszébe sem jutna őt fürkészni homályos tekintetével.
Már-már feladta a „vadászatot” a lány, amikor megakadt tekintete egy sötét szempáron, ami pontosan rá szegeződött.
Hát persze… már itt sem hagy nyugodni?
Narcissa sértetten fordította el arcát Piton szenvtelen tekintetéről, de érezte, hogy a fiú még mindig őt kémleli.
Mit akar még tőlem? Nem alázott meg elégszer már ma?
Ismét megkereste szemeivel Perselust, majd közömbösen kezdte el fürkészni annak merev arcát.
Hogy miért nem tudom sohasem leolvasni róla az érzelmeit? - húzta el a száját Narcissa - Hát persze, mert talán nincsenek is!
Felvidulva kijelentésétől, kedélyesen belekortyolt vörösboros poharába, és ezzel le is akarta zárni magában a dolgot.
Igen, Narcissa. Az érzelmek gyengévé tesznek. Talán ezért is küzdöttem le saját érzelmeimet. Erősebb az, aki nem függ önnön ostobaságaitól… - csendült fel a lány fejében Perselus jól ismert, fagyos hangja, mire Narcissa ijedten hőkölt hátra székében. Lélegzete kihagyott, és zihálva forgatta fejét jobbra-balra, csak hogy valahogy kizárja magából a fiút.
- Valami baj van, kisasszony? – fordult el a kis néger embertől Mr. Malfoy, majd fürkésző szemeit a lányéba fúrta.
- Ó, nem, igazán nem, csak azt hiszem, frissebb levegőre vágyom – állt fel az asztaltól a lány, majd tétován a házigazdára nézett. – Merre találhatnék a célnak megfelelő helységet?
- Á, a pincérünk szívesen kivezeti önt az egyik erkélyünkre! – intett a sarokban álldogáló fiúnak, aki félve közelítet gazdája felé – Anton, kísérd ki a kisasszonyt a keleti szárnyba! – nyomta meg az utolsó két szavát Mr. Malfoy, mire többen felkapták fejüket.
- Igenis, sir! – hajolt meg a szolga, majd illedelmesen kitessékelte Narcissát a teremből.
A lány habozás nélkül követte az előtte menetelő fiút, csak minél messzebb kerüljön egy időre mindenkitől, főleg Perselus Piton elméjétől.
Ennél aljasabb már nem lehet senki! Vajon miket „hallhatott” bennem? Végig csak a gondolataimat szívta ki belőlem? Mocskos féreg…
Kifáradva ért fel a Keleti torony egyik hatalmas erkélyére, majd megköszönve a fiúnak a segítségét, elküldte őt is, és gondolataiba merült a csillagos ég alatt.
Vajon most már a végletekig ezt az olcsó kis színjátékot kell játszanom? De az ő bábujukként… És mi lesz holnaptól? Örökre elszakítanak a gyökereimtől, és alázatos feleségként kell majd eltűrnöm a Malfoyok fennhatóságát? Belegondolni is rossz… De hogy jobb lenne a sorsom, abba reményt vetni is ostobaság… Egy kellék leszek… Színházi kellék…
Egy lágy érintés rángatta ki őt gondolatainak örvényéből, és hirtelen visszacsöppent a Malfoy-ház erkélyére, az ég alá, egy férfi nem várt társaságába.
A tündöklő hajzuhatag túlvilági fénnyel ragyogott a holdsugarak alatt, ezernyi kis csillagot táncoltatva leomló hullámain.
A lány érezte, ahogy a fiú belép aurájába, és annak minden mozdulatába beleborzongott.
Lassan elbódította körülötte a levegőt a férfi parfüm erős és mámorító illata, elzárva őket a józan külvilágtól, felébresztve a lányban mélyen elnyomott vágyait és érzékeit.
A kecses, karcsú alak árnyként suhanta körbe őt, hogy ölelésébe zárja a gyönge teremtést, majd egy leheletnyi csókot leheljen bizsergő vállára.
A meleg sóhaj, ami a lány bőrét érte, tomboló vágyakat ébresztett benne, és megadva magát, elgyengülve omlott az őt tartó karok örök fogságába.
A fiú végigfuttatta gerincén hideg ujjait, majd keze megállapodott a lány tarkóján, és egy következő mozdulattal a simogató kéz körülfogta a gyenge, hófehér nyakat.
Narcissa engedelmesen követte „bilincse” minden mozdulatát, és fejét hátraszegve, engedve a nyomásnak, nyakszirtjét belefúrta a fiú vállába.
Hirtelen forró ajkak kezdték ostromolni feltárt, bársonyos bőrét, és szenvedélyes ütemben borították be egész nyakát.
Érezte, ahogy ajkai felszakadnak és egy szenvedélyes sóhaj hagyja el lángoló testét, majd egy következő csók beléfojtja felszínre törő érzelmeit.
A karok nem engedték el a remegő testet, de a fiú kegyetlenül fordította el arcát a lányétól, majd elködösült szemekkel fúrta bele jéghideg tekintetét a fekete égboltba.
Hogy teheti ezt? - röppentek ki a lányból a villanásnyi érzelmek, de már nem tudott utánuk nyúlni, mert elmúltak, a pillanattal együtt.
Ahogy a fiú megérezte, hogy karjaiban a „virág” új életre kap, engedett a szorításból, majd teljesen eltávolodott tőle, és egy suhanó, lesújtó mosollyal angyali arcán eltűnt a sötétben. Akár egy látomás.
A lány megszégyenülve, és magára maradva állt ott, kint a balkonon, a csillagok alatt, egyedül.
Mindenki csak megaláz! A földbe tipor és eldob! Kihasználja gyengeségem és uralkodik rajtam! Elegem van! Többet senkit nem fogok szeretni…
Pedig akkor, a fiú ölelésében úgy érezte, végre nincsen egyedül. Biztonságot jelentettek neki a szorító, körülfogó karok. Biztonságot a világgal szemben.
Ilyen hatással volt rá Lucius Malfoy.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
