11. fejezet- „Lebukás”

Az első hónapok borzasztóan teltek. A hideg ágy, egymás érintésének hiánya. Eme hiány igencsak megérződött Lucius idegállapotán és Rose jegyein. Az, hogy bagolypostán folyton tartották a kapcsolatot, csak még rosszabbá tette a helyzetüket. Rose egyre jobban magába fordult, csendesebb lett, alig evett, folyton Lucius leveleit olvasgatta. Piton-nak is feltűnt, már csak azért is kötelessége elbeszélgetni vele, mert ő a házvezető tanára...
- Jó estét Perselus!- mondta a lány, arca nyúzott volt, szemei karikásak.
- Mi van magával, kisasszony?
- Semmi professzor. Tudom, romlott az átlagom, de ne aggódjon, majd többet tanulok, most úgy is jön a karácsonyi szünet lassan, majd kipihenem, összeszedem magam
- Rose, úgy látszik, maga félre értett engem, nem a tanulmányi eredménye miatt aggódom, hanem maga miatt!
- Jaj, Perselus- fakadt ki a lány- Lucius! Annyira hiányzik!- borult az ölébe, már zokogott- Nem bírom ki nélküle! Akarom Őt! Akarom! Most! Most!- ezeket már csak suttogta, arcát a tanár vállába fúrta.
A sors kegyetlensége, hogy az épp a szobába hoppanáló Lucius, csak az utolsó mondatokat hallotta. „Akarom?! Most! Most?!” A szívét, mintha ezer darabbá morzsolták volna, ahogy a tanár kezei között látta a kedvesét! Nem vették őt észre! Ha a lánynak Ez kell! Inkább elmegy, nem fogja végignézni! Újra hoppanált.
- Rose, Rose! Ne hagyja így el magát! Ez nem vall magára, miért nem ilyenkor jut eszükbe maguknak, hogy önök Malfoy-ok
- Annyira hiányzik, megőrülök...
- El tudom képzelni, mit érez. De ne mez a megoldás, foglalja magát le mással, pihenjen sokat, elintézem, hogy holnap ne kelljen órákra mennie, pihenjen.
- Rendben, megpróbálom.- mondta szipogva Rose és visszament a klubhelységbe.
Lucius, egész éjszaka nyugtalanul forgolódott az ágyban. Újra hallotta a lány hangját, ahogy kéjesen suttog a tanár fülébe, ahogy megcsókolja, levetkőzteti... Felriadt. Ezen az estén már sokadszorra. Megőrül, ha ez így folytatódik. Kétségbe esett. Miért játszott vele? Szerette egyáltalán? Nem, akkor nem tenné ezt vele. Tudta, hogy mindent kibírna, de a lányt elveszteni. És tessék...
Szomorúsága, lassan dühvé vált, senki nem csinálhatja ezt vele, senki nem csinálhatja ezt Lucius Malfoy-val. Ha a lány érzések nélkül csókolta őt, érzések nélkül szeretkezett vele, hát neki sem lesznek érzései, miatta fog kihalni a szerelem belőle. Kiéli a vágyait, mert tagadhatatlanul vágyott rá továbbra is. És többet nem foglalkozik vele, durva lesz vagy épp amilyen kedve van, és nem fog vele törődni. Meg fogja bosszulni, vele nem teheti ezt.

Rose szinte a perceket is számolta, hogy mikor érkezik el a szünet első napja, mikor veszhet el újra a szőke férfi karjaiba, az idő borzasztó lassúsággal telt, de mikor elérkezett annál boldogabb volt. Nevetve rohant a vonat felé. S a vonaton ülve egyre jobban érezte magát, ahogy az ablakon kinézve nézte az elsuhanó havas tájat. Még a vonaton elköszönt Gwen-től. Mikor megérkezett és meglátta Lucius-t, azt hitte, kiugrik a szíve a helyéről. Boldogan ugrott a nyakába s meglepődött a férfi hideg üdvözlésén. „Oh, persze! A tömeg! Itt bárki észrevehet! Sőt, nekem se ártana leszállni róla”-gondolta Rose, és lemászott a férfiről, de tovább mosolygott. Megvárták Draco-t is, majd hazamentek. Draco bement a szobájába és elkezdett kipakolni. Lucius és Rose is tudták, hogy ez sokáig fog tartani. Lucius se szó, se beszéd, megragadta és elkezdte behúzni őt a hálóba. Amint becsukódott az ajtó nekiesett, csókolta- harapdálta, ahol érte. Vadul tépte le róla a blúzát, majd a nadrágot is, eszelősen markolta a melleit. Rose felnyögött, a férfi érintését, annyira hiányolta, hogy ez is majdnem az őrületbe kergette. Lucius-t kezdték elragadni a lány iránt táplált érzései, de eszébe jutott, hogy a lány előtte valószínűleg egy másik férfi karjában viselkedett ugyanígy. Legszívesebben azonnal itt hagyta volna, de teste már reagált a lány közelségére és beteljesülést várt. Mikor a lány átölelte volna, kezeit visszaszorította a falhoz és még vadabbul csókolta, szájában érezte a lány vérének ízét. Durván lökte a lányt az ágyra, lehúzta a sliccét, majd durván beléhatolt. A lány arca eltorzult a fájdalomtól, s egy könnycsepp jelent meg a szemében.
- Lucius!- nyögte keservesen. Lucius jól tudta, hogy fájdalmat okoz neki. De elvakította őt a düh. Erőszakosan mozgott benne, majd teste megfeszült és elélvezett. Pihegett kicsit, felhúzta a sliccét, elkezdte rendbe hozni magát.
-Lucius...- sírta a lány.
-Elmehetsz... Nincs rád szükségem most, dolgom van.- mondta hanyagul, jól tudta, hogy szavai, még jobba megsebzik a lányt, mint előbbi tettei.
- Lucius, miért?- zokogott a lány.
- Egy Malfoy-val senki sem szórakozhat- mondta és kilépett az ajtón. Belül, maj’ megszakad a szíve, ahogy visszagondolt a lány szomorú szemeire, amik ma nagyot csalódtak benne. De az átkozott düh, a lányt elrendezte egy időre, most a férfi jön! Megöli! Miatta van, ez az egész! Ha ő nincs Rose nem csalja meg, akkor talán még mindig szeretné, akkor most boldog lenne!
Míg Lucius távolodó léptei hallatszottak, a lány reményvesztve sírt a szobában. Úgy érezte a fájdalom ketté hasítja a testét, de a lelki teher még nagyobb volt „Egy Malfoy-val senki sem szórakozhat!” visszhangzott fejében a mondat. Ő mikor szórakozott vele? Mit tett? Miért volt erre szükség? Miért gyalázta, így meg?
-Miért??- könnyezte. Várta, hogy a falak vagy a csend választ ad neki, de nem felelt senki. Összeszedte magát és átment a saját szobájába. Hosszú percekig áztatta magát a jéghideg vízben. Majd elkezdett kipakolni. Bár ezt a szemét újra és újra elöntő könnyek nagyon megnehezítették.