13. fejezet- Újra itthon

Már igencsak besötétedett, mire Lucius elhatározta, hogy bemegy Rose-hoz. Minden büszkeségét maga mögött kell hagynia, ezt jól tudta. Bár a lány előtt már sokszor gyengült el, sokszor omlott a gyenge karokba, egy-egy szeretkezésük után, de ez most más volt.
Olyat tett amit, nem lehet megbocsátani, még esélyt se adott a lánynak, hogy kimagyarázza, vagy legalább megtudja miért... Be kell számolni, hogy értette félre, el kell neki mondania mit érzett akkor! Milyen volt az a mérhetetlen boldogtalanság és düh. Aztán el kell fogadnia a lány válaszát.
Amikor belépett a lány szobájába, úgy érezte magát, mint egy hontalan, aki egy idegen lakásba keres menedéket, de nem biztos, hogy adnak is neki.
Rose az ágyban feküdt. Nem aludt. Nagyon melege volt, de belül reszketett. Kitakarózott félig. Mikor Lucius belépett a szobájába. Félt és kívánt.
Lucius nagy levegőt vett. Odasétált az ágyhoz. Leült a szélére. Rose érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve. Lucius végigsimított a lányon, amikor hozzáért a lány megremegett. „Istenem, fél tőlem?”
-Rose! Beszélnünk kell- mondta lassan kimérten.
- Igen Lucius...- hallatszott a kérdő, bizonytalan hang.
- Igazságtalan volt, amit veled tetem Rose, mégis azt kérem hallgass meg!
Rose nem felelt, csak némán könnyes szemmel nézett rá, egyenesen azokba a szürke szempárokba. Most érzelmekkel voltak telve s a hidegség eltűnt belőlük.
-Az egész egy félreértés volt, tudom ez nem jogosított fel arra, amit tettem.. Egyik nap dolgom lett volna Pitonnal. Hoppanáltam a szobájába, És téged találtalak a karjaiba és én csak az utolsó mondataidat hallottam: Akarom! Most! Most! Irtómód fájt látni- Rose észrevette, hogy a férfinek akaratán kívül ökölbe szorul a keze.- Azt hittem elveszítelek! Abban a néhány másodpercben a legszörnyűbb rémálmom vált valóra.- folytatta a férfi. Rose csendesen figyelte őt, kezdte átérezni mit érzett a férfi, s kezdte megérteni a dolgokat.
- Lucius- mondta remegő hangon- borzasztóan kegyetlen voltál velem- érezte hogy könnycsepp folyik végig az arcán- szerintem nem érdemeltem meg amit tettél velem.
- Persze, hogy nem érdemelted meg, egy újjal se szabadott volna hozzád érnem, de elvakított az a fene nagy büszkeségem- Rose tudta, hogy ezek a szavak nagyon nehezek a férfinak, aki épp az egóját rombolja porig.
- Kedvesem, te megbocsátanál az én helyemben?- Lucius félt ettől a kérdéstől, hisz a válasz egyértelmű volt.
- Nem... Én elhagynám a kegyetlen Lucius Malfoy-t
- Akkor, azt hiszem... Én jobban szeretlek, mint te magadat.
Lucius reménykedve nézet a lányra.
- Rettentően haragszom rád- mondta a lány- de nem bírok ki még kétszer annyi időt nélküled! Lucius kapott az alkalmon, megcsókolta a lányt, míg az hátradőlt magával döntve Lucius-t is, a keze elindult a nő belső combján felfele. Megértette volna, ha eltolja kezét, azután amit délelőtt csinált vele, de a lány nem ellenkezett, csak halkan felnyögött.
-Lucius! Egy valamit ígérj meg!
- Bármi is az teljesítem...
- Soha többé nem csinálsz ilyet, soha többé nem gyanúsítasz meg azzal, hogy megcsallak, mert- és itt minden szava után, nyomatékosításképp egy kis csókot adott kedvese szájára- Én. Soha. Nem. Tennék. Veled. Ilyet. Mert szeretlek.
Szenvedélyesen vesztek el újra egymás ajkai közt, nyelvük lassan óvatosan, de mégis tüzesen masszírozta a másikét. Elkezdték kihámozni egymást a ruháikból. Lassan lekerültek, a blúzok, ingek, nadrágok, majd követte néhány arrébbhajított fehérnemű. Lassan mindent a végsőkig húztak. Már egyikükön se volt ruha, amikor végigcsókolták egymás, forró testét. Tökéletes volt. Majd lassan gyengéden olvadtak egymásba, kapcsolatuk legérzelemmel telibb éjszakája volt ez. Ebben minden benne volt a fájdalmaik, aggályaik, könnyeik, szerelmük. Lucius egy óra múlva már megnyugodva pihent Rose mellett.
- Hiányoztál- suttogta a lány majd elaludt. Úgy bújtak egymáshoz mintha az utolsó estéjük lett volna, Lucius elgondolkozva meredt a sötétségbe. „Újra itthon vagyok.”