17. fejezet- Azkaban

Voldemort jól megmondta, a dementorok még a hét vége felé elhagyták az Azkabant. Ez sok problémát okozott a Mágiaügyi Minisztériumnak, de Rose-t nagyon felvidította. Hamarosan újra látja.
Rose épp Dumbledore ajtajában állt, még meg kell győznie az öreget. Bekopogott.
- Jöjjön be kisasszony!
-Üdvözlöm igazgatóúr!
- Mit szeretne, Miss Malfoy?
- Tudja, meg szeretném látogatni az apám. Nagyon megrendített a hír, hogy bezárták, szeretnék vele beszélni erről. És most, hogy a dementorok már nincsenek, így igazán félnem se kell.
- Elengedem kisasszony, de nem örülök, hogy börtönökbe jár. És kísérőt is kap.
- Köszönöm igazgatóúr- mondta Rose és kiment a szobából.
Az igazgató a kandallóhoz fordult és beleszólt.
-Perselus! Szeretném, ha elkísérné Miss Malfoy-t az Azkabanba.
- Albus, teljesen feleslegesnek érzem, hogy elkísérjem. Minek kell elkísérnem őt? Nem talál oda magától?
- Odatalál. De ez akkor is egy börtön ő meg, még varázsolni se varázsolhat.
-Rendben, elkísérem- mondta morcosan a professzor, majd arca eltűnt a tűzben.
„Minek kísérgessem mindenhova ezt a lányt? Minek nekik közösség? El lennének nélkülem is!”
Hoppanáltak az Azkabanhoz. Beléptek a nagy vaskapun. Rose megborzongott a hely kísérteties volt. Minden sivár és szürke. Bentről emberi nyögések és kiáltások hallatszottak ki. Bár a dementorok elmentek. Még mindig borzasztó hely volt. Lucius cellája felé menet Rose sok törpét látott, nem értette mit tudhatnak olyan jól , hogy azkabani őrök legyenek. De megemlíti ezt a Nagyúrnak. Körbenézett a rácsok közt kezek nyúltak ki és olyan cellák is voltak, amikbe az emberek csak ültek, és magukban motyogtak. Ők megőrültek.
Hirtelen minden gondolata egy helyre összpontosított, amikor apja zárkájához ért. Lucius amúgy mindig elegáns, arisztokratikus megjelenése most elmaradozott. Kócos, koszos haja keretezte piszkos, megviselt arcát. Ruhája szintén koszos, szakadt volt. Látszott, rajta hogy a dementorok mellett az a pár nap is borzasztó megviselő volt. Hisz jelenlétük előhozza a rossz emlékeket, és Lucius-nak ebből volt egy pár.
Eddig az ágyon ült, de amikor meglátta Rose-t és a mögötte morcosan haladó Piton-t felpattant és a rácshoz sietett. Rose is megszaporázta lépteit. Rácsok közt nyúlt kedvese kezéért. Lassan beérte őket, a kulcsokat őrző törpe is:
- Kisasszony, ha bármi probléma lenne, csak kiáltson és máris kihozzuk onnan- mondta a törpe.
- Jó, rendben- felelte Rose belépett az ajtón. A törpe becsukta, utána hátat fordított és elment.
- Én is a közelben leszek, bár elnézve magukat, nem lesz rám szükség.- mondta Piton és ő is elment, Rose még mindig ölelte szerelmét.
- Hogyhogy itt vagy?- kérdezte a férfi két szájracsók közt.
-Meg akartalak, mindenképp látogatni! Azt hittem megőrülök, amikor elolvastam az újságot azt hittem, meghalok!
- Hogy jutottál be?
- Miután a dementorok elhagyták Azkabant már nem volt nehéz.
- Igen. Érezhető volt a változás, kicsit meg is lepődtem.
-Én nem- körülnézett- a Nagyúr- suttogta- már megmondta előre.
- A Nagyúr?- kérdezte gyanakodva Lucius.
- Igen. Ő. Mikor megtudtam, hogy itt vagy, elmentem hozzá. Segítséget kérni, pontosabban ajánlottam neki, hogy Azkabanból szabadítsa ki a halálfalókat.
- Ajj, Rose! Nem érek ennyit! Istenem!- kapta fel a fejét és Rose karjait kezdte nézegetni- Szerencsére! - mondta felsóhajtva, mikor meglátta az üres karokat.
- Nem kaptam meg a jegyet.- mondta Rose.
- Rendben- mondta megnyugodva Lucius- ott akarok lenni amikor megkapod.
- Ott leszel apám- mondta Rose, miközbe apja ruhaszakadásánál kivillanó vállát simogatta. És folytatta suttogva:
- Néhány nap és szabad leszel!
Lucius kérdőn nézett a lányra.
- Nem volt értelmetlen átélnem a Cruciatus-t, megtudtam, a Nagyúr intézkedett- mondta biztatóan Rose, ám apja arcára nézve elhűlt
-Cruciatus??
- Igen. Mivel tanácsot adtam neki.
- Még ki kell ismerned Őt- mondta, majd ellágyult s belecsókolt Rose nyakába. Majd egyre lejjebb haladt.
-Lucius! Mit csinálsz?- nevetett Rose.
- Akarlak! Itt!
- Bárki megláthat.
-Nem jár erre senki, csak ha hangos vagy. Majd halkan csináljuk.
Rose még egy ideig rendíthetetlenül tiltakozott, majd az elvei megrendültek és összeestek, pont Lucius ölébe. Ez alkalmukat az a kis veszély, hogy megláthatják őket, csak még jobbá tette. Szerelmesen ziháltak egymás nyakába, miközbe próbálták elfolyatni a vágytól előtörő nyögéseik. A csúcson Lucius összeszorította a száját, így nem hallatszott kéjes kiáltása. Rose végigszántott a tíz körmével Lucius hátán, miközbe fuldoklóként szorította magához a férfit, aki mindig eljutatta őt a mennyekbe.
Fáradtan, pihegve dőltek az ágyra –ha nevezhetjük ágynak, azt a fekvőalkalmatosságot, amik az Azkabanba voltak– még egy ideig feküdtek egymás karjaiban. Nem is sejtve, hogy szenvedélyüket meglátta az arra járó Piton, már látta őket egyszer a lány fejében, de élőben megrázóbb volt.
„Aj, mit gondoltál? Hogy kártyázni fognak? Szeretik egymást! Mindenkit szeret valaki! Csak téged nem; ez a sorsod”- mondta a fejében lévő gonosz kis hangocska, ami talán ilyenné tette amilyen.
Végül visszaindultak, Piton még hidegebb és érzelemmentesebb arccal, mint ahogy befelé jöttek.
Lucius egyedül maradt a cellájában, hátán még mindig lüktetett a tíz kicsi, kellemesen kínzó karmolás.