22. fejezet- Életek

-Miért csinálta ezt? Mi a fenéért csinálta? Ott akartam maradni!
- Ha ott marad, meghal!- „bolond nőszemély!”
- Tudom! Ezért is akartam ott maradni! Nem akarok élni! Nekem már nincs értelme!- kiabálás közbe folyamatosan folytak a könnyei.
- Térjen észhez! Lucius ezt akarná? Ezt látta rajta, az utolsó perceiben is?- megfogta a vállát s megrázta kicsit.
- Nem. Lucius nem akarná, hogy megöljem magam. De ő nincs többé! A kezeim közt halt meg!- zokogta- Maga! Maga áruló! Ha nem árul el minket lehet, hogy Ő még mindig élne! Maga miatt vesztettünk! Maga miatt tudtak rólunk előre!- mivel pálcája még mindig a férfinél volt, kézzel esett neki. Mire a férfi leállította, már arcán díszelgett egy jó nagy karmolás.
- Álljon már le, vagy nem tudom, mit csinálok magával!
- Csináljon, amit akar, nekem már mindegy. Elvesztettem Őt. Az apám. A szerelemem. A családom neve bemocskolódott. Ezzel a névvel engem már csak üldözhetnek. És én egy halott halálfalótól várok gyereket! Mondja, milyen jövőt jósol ezzel nekem?
- Gyerek? Aj, Rose! Ez nem könnyít a helyzetén!
- Ő az aki miatt nem fogom megölni magam, mert ő Lucius vére- simított végig a hasán.
- Hát, persze. A híres Malfoy-vér...- mondta gúnyosan Piton, de szembe találta magát Rose újra dühös tekintetével.
- Perselus! Minek mentett meg? Annyival egyszerűbb lett volna. Potter! Ő ölte meg! Egy félvér! De megfizetett és a kis vörös barátnője is! Egy Malfoy-val nem tehet ilyesmit, vért vérrel bosszultam meg. De nem tudtam segíteni Lucius-on! A halálba mindenki egyedül van, de ő akkor sem volt egyedül. Én is ott haltam meg vele. Nem fogom kibírni nélküle. Egyedül vagyok! Draco! Mi történt Draco-val?
A férfi nagyot sóhajtott:
- Draco is halott.
- Ne! Ő is? Nem lehet igaz! Direkt irtották ki a családom?
- Nem tudok ilyesmiről. Bár a Malfoy név sok ellenséggel jár.
- Nem hiszem el. Csak én maradtam. Félek Perselus. Borzasztóan félek.- megölelte a férfit. Az érezte, hogy a könnyektől átnedvesedik az inge. Minden csepp égette a bőrét. Magához szorította a lányt, életében talán először tett ilyet, kimutatta az érzelmeit. Fájt neki, hogy a lány szenved. Reszketett. Távolabb húzta magától s mélyen a szemeibe nézett:
- Nyugodjon meg! Nem lesz semmi baj, nem hagyom, hogy bántsák!- „Mennyire elkeseredett, mennyire kiszolgáltatott, most annyira sebezhető” Ahogy így nézte a nagy szemeket, amik pirosak voltak a sok sírástól, valami a fejébe férkőzött. „Nem fogom kihasználni, hogy ennyire éhezik a szeretetre.” De szeme tovább vizsgálta a lányt, Rose előtt megnyílt egy kis út a férfi lelkéhez. A szemek most szinte mosolyogtak.
Egyszerre kaptak egymás ajkai felé. S vadul csókolták egymást. Perselus el se hitte, hogy mi történik vele. Boldog volt, aztán mikor elszakadtak egymástól Rose szemei csukva maradtak, Piton türelmetlen kisgyerekként várta, mit fog mondani. A lány átkarolta a nyakát és így suttogta: Lucius! Majd elájult.
Piton-t mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna le. A lány hallucinált, nem Perselus Piton-t csókolta meg, hanem Lucius Malfoy-t. „Persze, hisz téged ki akarna megcsókolni? Ki tudna szeretni?” Ölbe kapta a lányt. Majd ágyához vitte, ugyanis Roxfortba, az ő szobájába hoppanáltak. Lefektette, betakarta. Egy apró csókot nyomott az édes ajkakra, bár tudta tilosban jár. És ő maga is helyet foglalt a díványon, keskeny volt és kényelmetlen, mitagadás rövid is. „Nekem pont megfelel. Persze” Az egész élete ilyen. Kényelmetlen, nyomorúságos. Miért pont fekhelye lenne más.