24. fejezet- Sírkő

Lucius temetése egy hónap múlva volt. Nem sokan mentek el. A halálfalók nem voltak túl népszerűek. Rose nem is bírt elmenni, nem akart ott látni senkit. Az ő szenvedésében ők ne osztozzanak.
Egyszerű sír volt. Szürke márvány. Másnap hajnalban ment ki. Kezében két szál rózsa. Odasétált.
- Szia szerelmem! Két száll rózsát hoztam. Egy vörös és egy fekete. Mindkettőt bűbájjal kezeltem. A feketét azért hoztam, mert itt hagytál.- letörölt egy könnycseppet- a vöröset, azért, mert én ennek ellenére, mindig szeretni foglak. Ezentúl nem fogsz több feketét kapni, nem szeretnék emlékezni, csak arra, hogy mennyire szerettelek. Képzeld, már 2 és fél hónapos vagyok a gyerekünkkel. Elszomorít, hogy te nem láthatod majd. Annyira hiányzol...- letérdelt fejét a sírkőre hajtotta s úgy sírt. Mostanában sokat sír, talán csak a hormonok.
Talán varázslat volt, de a sírkőbe vésett névből egy kis könnycsepp gördült ki. Lucius Malfoy egyetlen könnycseppje. A fa ágai újra eltakartak mindent. Újra csak ketten voltak.

Roxfortba lassan visszatért az élet. Rose még mindig Roxfortban lakott. Nem akart egyedül hazamenni a Malfoy-kúriába, az összes szoba, a nappali, az ebédlő, a kert. Itt minden kedvesére emlékeztette.
Roxfortban legalább emberek voltak. Bár sokan néztek rá megvetően. S sok arc volt ismerős neki a csatatérről.
Most épp az üst felé hajolt. Megsimította a domborodó pocakját, és az üstbe csöpögtetett néhány csepp vért. Egyszerű volt, ha piros lesz, akkor lány; ha kék lesz, akkor fiú. Csak nézte, hogy mire változik az amúgy teljesen fehér bájital. Felsikkantott attól, amit látott. Még egy darabig nézte az előtte lévő italt. Elindult gyors léptekkel a volt tanárja szobájához. Megint folynak a könnyei, megijedt, utálta, ha valamit nem értett.
- Nyitva van!- szólt ki a férfi.
- Perselus, megcsináltam a bájitalt, de nem kék és nem is piros. Hanem mindkettő egyszerre!
- Jöjjön, hadd nézzem meg!- meg se lepődött. Csak elkísérte Rose-t a szobájába.
- Nos, Rose ne ijedjen meg, nincs komolyabb baj, annyi az egész, hogy két baba van. Egyik fiú, másik lány. És valószínű, hogy a bájital ezért nem tudott dönteni.
- Ikrek?? Egyedül! Istenem!- a nő még mindig sírt, de most már nevetett is.- Akkor nincs baj. Csak, hogy fogom két gyerekkel bírni?
Piton közelebb lépett hozzá, valahogy vigasztalni akarta, de hogy? Jobb ötlet híján fogta és átölelte. Érezte a zokogó mellkast, a nekifeszülő gömbölyödő hasat. A lány ránézett a férfire. Miért ilyen kedves vele?
- Perselus! Amikor megkaptam a jegyem, miért löktél el a Nagyúr...hmm.. Voldemort-tól?
- Nem tudom. Fiatal voltál és a szerelem is elvakított. Mi értelme egy életre megbélyegezni magad?- mondta, és karján felhajtotta az ingjét. A Sötét Jegy. Rose számtalanszor látta már Lucius-on, de most késztetést érzett rá, hogy végigsimítson rajta. A férfi beleborzongott érintésébe. S ezt palástolva felhúzta a lány karján a pulóverét.
- Látja, ez szebb, mintha csak a Mardekár jelképe lenne- mondta kezébe véve a lány karját.
- Igen, így, hogy Voldemort halott, tényleg jobb, meg se köszöntem még...- hajolt közelebb a férfihoz.
- Áh, dehogynem. Megköszönte, még aznap este. Jól emlékszem arra az átokra- mondta keserűen.
- Dühös voltam, és megfosztottál egy akkor számomra véresen fontos dologtól.
- Azt ne kérd, hogy bocsánatot kérjek.
- Nem vártam ilyesmit- mondta a lány és kezét a férfi arcára rakta. Ajkaik lassan egyre közelítettek egymáshoz, amikor nagy robajra fordultak hirtelen vissza. Az üst alatt, amibe Rose a bájitalt készítette még mindig égett a tűz és a benne lévő folyadék épp most készült felrobbanni. Az utolsó pillanatban sikerült eltüntetni.
- Na jó, akkor én lefeküdnék.- tessékelte ki szobájából a cseppet sem tiltakozó férfit. „Mi volt ez? Ez is a hormonok miatt van? Meg akartam csókolni őt! És még most is meg akarom!”
- Perselus!- szólt az ajtón kihaladó férfi után. S amikor az visszafordult folytatta- Jó éjszakát!