Epilógus II.
Két hét múlva Rose irtó nagy kínokra ébredt. Szerencsére este a földszinten aludt el. Odasétált kandallóhoz, beleszórt egy kis port majd beleszólt:
- Perselus! Megkezdődött, de ez jobban fáj, mint eddig! Gyere!
Egy pillanat múlva megjelent Piton, Rose már nem tudott felkelni a földről. A férfi karjaiba kapta, majd hoppanált vele a Szent Mungóba. Ott néhány gyógyító átvette a kezelését, nem mehetett be hozzá, tudta, hogy baj van. Egyszer egy kis nő jött ki.
- Perselus Piton?
- Igen.
- Baj van. Komplikációk adódtak és lehet, hogy csak az egyiküket tudjuk megmenteni.
- A Nőt! Ő maradjon élve!- Piton belül összetört, nehéz választás volt, de tudta, hogy Rose mindennél és mindenkinél többet ér, még saját fiánál is.
Sok idő telt el a váróteremben. Idegtépően sok. A férfi úgy érezte 5 évet öregedett. Egy óra múlva kijött egy másik nő.
- Mrs. Piton jól van, de a babát sajnos nem tudtuk megmenteni.
- Értem. Bemehetek hozzá?- kérdezte
- Nagyon kifáradt, most alszik, de ha akarja, bemehet.
A férfi meg se köszönte, nem is reagált rá, csak elindult a nő szobájához. Rose ott aludt az ágyon. Piton leült mellé és csak nézte. Gondolkozott. Miért velük történt?
- Perselus...- szólalt meg egy erőtlen kis hang oldalról. Mikor odanézett látta a nő fáradt, szomorú, nagy szemeit.
- Rose!
- Sajnálom. Annyira sajnálom.- csillogtak a nő szemei.
- Dehogy Rose! Ez nem a te hibád volt.
- Szeretlek. Na hagyj itt!
- Nem foglak- csókolta meg a nőt, míg az újabb álomba merült.

Azóta rengeteg idő telt el. 30 év. Rose nemrég töltötte az 57-et. Egy varázslónál ez nem is sok. Az egykor rakoncátlan vörös tincsek közé már belekeveredett jó néhány fehér hajszál. Arca alig változott, csak a szemein látszott az idő. Elfáradt. Miután elvesztették a gyereküket, sokáig nem próbálkoztak újra. Viszont kapcsolatuk még szorosabb lett. Addig a Roxfortban tanított. Aztán 4 év múlva újra teherbe esett. Megszületett a fiúk. Tiszta apja volt. Draco és Lucia akkortájban kezdtek a Roxfortba járni, beosztották őket, természetesen a Mardekár-ba.
És most 57 évesen itt ül. Perselus pár napja ment vissza Roxfortba. Rose is visszamehetne, de nem akar. A gyerekek is rég felnőttek már. Most épp levelet ír. Búcsúlevelet. Csodálatos éveket kaptak. És Perselus is megtalálta azt, aki igazán szereti. De minden jóban van valami rossz és itt ez a rossz Lucius volt. Rose bármennyire is szerette Piton-t és bármennyire próbálta elfelejteni, nem sikerült. A szíve nagy része örökre Luciusé. A levélben megköszönt mindent, még azt is, hogy akkor régen a csata napján megmentette. Elbúcsúzott a gyerekektől, akik már rég szülők voltak. És leírta mennyire szereti Őt. A férjét, tudta fájdalmat fog okozni Piton-nak, de döntött. Neki ennyi volt az élet. Így is túl sokat megért. Elvesztett egy urat, egy barátot, egy testvért, egy apát, egy szerelemet, egy gyereket. Nem tudta mi az, amit még elveszthetne. Bármi is az, nem fogja megvárni.
Egy üvegpohár, benne bordós folyadék, mintha csak bor lenne, de benne van a halál fekete mérge. Megissza, nem fél, már számtalanszor meggondolta. Kezéből kiesik a pohár. S ő a díványra fekszik. Majd lassan meghal.
Piton hazajött, néhány ruhája, bájitalkelléke még itthon maradt. S mikor látta a lányt élettelenül. Gyönyörűen szomorú volt. Olvasva a levelét a férfi belül zokogott, de Perselus Piton nem sír soha. Megsimította a lány arcát, tehát vége.
Eközben Rose már máshol jár. Nem érez fájdalmat. Se szomorúságot. Újra fiatal, 20 év körüli. Mi történt? Emlékezni akar! Hirtelen feldereng minden. Tehát meghalt. Ez lenne a halál. És itt mindenki boldog, sok mosolygós arcot lát. Talán csak ő nem boldog, itt sem. Járkál még egy ideig, egyedül az öröklétben is? Amikor megakad a szeme, egy szürke szempáron. Tulajdonosuk elmosolyodik. Rose rohanni kezd. Megcsókolja. Ez nem délibáb! Belemarkol az oly rég érintett szőke tincsekbe, beleszív abba a szinte feledésbe merült illatba. Lucius...

The Real End