A nevem Elina Sallay, és hetedéves végzős vagyok a Roxfortban. Szerettem itt tanulni, és most rettenetesen fáj a szívem, hogy el kell innen mennem. De nemcsak ezért fáj, hanem a  tanárom, Perselus Piton miatt is.

Piton. A nővérem is a Roxfortba járt, és rengeteget mesélt a bájitaltan tanáráról. Hogy mennyire szexis, de szigorú. A szünetekben amikor hazajött mindig azzal kezdte, hogy áradozott akár órákat is Pitonról. Lázasan, türelmetlenül vártam már a saját behívómat az iskolába. Már nagyon kíváncsi voltam erre az emberre, akiről a nővérem állandóan mesélt.

 Emlékszem az első napra, amikor átléptem a Roxfort kapuját. Lekéstem a Roxfort expresszt , így a saját beosztásomat is lekéstem. Gyors léptekkel igyekeztem a nagyterem felé, amikor egy szigorú hang szólított meg.

-Miss Sallay, a beosztásnak már régesrégen vége. Hol volt idáig?

A hangja ostorként csattant, ám az én füleimnek mégis kellemes zeneszóként csengett. Fogalmam sem volt róla, honnan tudja a nevemet, de ez sem érdekelt. A fölém magasodó alak teljesen megbabonázott. Azok a fekete szemei, ahogyan engem néztek, olyanok voltak, akár két tűzzel teli alagút. Szikár alakját fekete talár takarta, amely alatt fekete nadrágot, és fekete inget viselt.

-Elnézést uram, de elaludtam, és lekéstem a Roxfort expresszt. Kénytelen voltam a seprűmön repülve az iskolába jönni.- feleltem határozottan. Perselus döbbenten nézett rám. Bizonyára meglepte őszinte válaszom. Drága nővérem azt is elmondta, hogy Pitonnál jobb nem kihúzni a gyufát. Ám én nem féltem tőle.

És ez így ment egészen mostanáig. Hét éven keresztül sóvárogtam utána, és mindig sikerült valamivel felbosszantanom. Nem is tudom hányszor voltam büntetésben nála, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy a közelében lehessek, érezzem az illatát, a közelségét, halljam bársonyos hangját.

Nem tudom, hogy ő észrevette-e rajtam, hogy másképpen nézek rá. Nem mint tanárra, hanem férfiként. Rengeteg álmatlanul eltöltött éjszakám volt miatta. Nem egyszer az éjszaka kellős közepén mentem ki a Roxfort birtokára, és a csillagos ég alatt a fűben fekve ábrándoztam Róla. Olyan jók voltak azok az éjszakák. A képzelet csodálatos dolog, mert olyankor azt tehetünk, amit csak akarunk, és azzal lehetünk, akivel csak a kedvünk tartja.

De ennek most vége. Itt a küszöbön az évvége, én elmegyek, Ő itt marad. Borzasztó rosszul érzem magamat. Azzal vígasztalódom, hogy felvettek a Mágikus Bájitalfőzők Szakiskolájába, így legalább azt a hivatást fogom űzni, amit a drága professzor is.

Sóhajtva pakolom össze az iskolai ládámba a cuccaimat. Az évzáró lakomához egyátalán nem fűlik a fogam, de legalább még utoljára egy teremben lehetek Vele.

Lassú léptekkel megyek le a Nagyterembe. A többiek vidámak, felszabadultak, hiszen vége egy újabb évnek. A végzősök már valamivel feszültebbek, hiszen eddig a Roxfort volt az iskolájuk, a második otthonuk, ám most vár rájuk az ismeretlen, a Nagybetűs Élet.

Letelepszek a Hollóhát asztalához, és szemem rögtön Pitont kutatja. A széke üresen áll, még nem érkezett meg. Egy idő múlva már kezdek kétségbeesni, hogy hol marad el. A vacsora közben megjelenik az asztalon, de nekem nincs étvágyam. A gyomrom öklömnyire van zsugorodva, és folyton Perslelus körül jár az agyam. Hol lehet? Miért nincs itt? Hiszen ez az utolsó vacsora. Már a desszertnél járunk, amikor végre megérkezik. A szívem nagyot dobban, amikor ránézek. Leül az asztalhoz, és fel sem nézve enni kezd. „Könyörgöm, csak egy pillanatra nézzél rám!”- mondogatom magamban. „Csak még utoljára! Hadd nézzek bele azokba a fekete szemekbe.” De a professzor nem néz rám. A vacsorának lassan vége, és szomorúan állok fel az asztaltól. Még egy utolsó kísérletet teszek, hogy észrevegyen, így fogom a székemet, és hatalmas csattanással a földhöz vágom. A csel bejött, Piton felkapja a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Földöntúli gyönyört érzek a szívemben, ahogyan tekintete találkozik az enyémmel. A fejét lemondóan megrázza, bizonyára arra gondol, hogy már megint mi a fenét művelek. Aztán visszatér a vacsorája maradékához.

Könnyes szemekkel térek vissza a szobámba. A hetedéveseknek már külön szobájuk van, és ennek most kifejezetten örülök. Nem lennék most jó társaság. Az ágyamon észreveszek egy pergament. „Ki a fene járhatott a szobámban?”- teszem fel magamban a kérdést. Kezembe veszem a papírt, széthajtom, és majdnem az ájulás kerülget, amikor meglátom a kézírást, amit semmi mással nem lehet összetéveszteni. Perselus kézírása.

Elina!

Sóhajtok egyet, hiszen még sosem szólított a keresztnevemen.

Hát ez a pilanat is elérkezett. Vége a hetedik évének is, és elmegy a legjobb diákom. Bizonyára csodálkozik, hogy ezt mondom, de valóban Ön volt az osztályában a legkiemelkedőbb tudású. Az én módszereim szerint nem szoktam agyondícsérni még a legjobb tanulókat sem, nehogy a dicsőség a fejükbe szálljon. Éppen ezért nem tettem Önnek sem szóvá, és látja: felvették a mágusok legkiválóbb Bájitalfőző iskolájába.

Kívánom Önnek a legjobbakat, és remélem hasonló eredményeket ér el az ottani bájitaltantanárnál, mint nálam. Csak még egy apró megjegyzés: remélhetőleg ott nem fog ennyi büntetőfeladatot kiharcolni, mint itt. Harry Potter óta nem töltött nálam senki  ennyi időt büntetéssel, mint Ön.

Sok sikert kívánok, és néha azért jussak az eszébe!

Tisztelettel: Perselus Piton

Nem tudom hányszor olvasom végig a sorokat. Rengeteg érzés kavarog bennem. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, és lerohanok az alagsorba.

Bekopogok a professzor ajtaján. Nem kell sokat várnom, Perselus kinyitja az ajtót.

Egyikünk sem szólal meg, a csönd szinte tapintható.

A következő pillanatban aztán összeszedem minden bátorságomat, és egy nagy puszit nyomok az arcára. Látom rajta, hogy meglepte a kirohanásom, de egy halvány mosolyt látok az arcán.

-Köszönöm a levelét, tanár úr. Mindig emlékezni fogok magára!

                                                                              ****************

Az ablakomon besüt a nyári nap meleg fénye. A naplómat tartom a kezemben, és az utolsó bejegyzésemet olvasva könny szökik a szemembe. Öt év telt el azóta, hogy megpusziltam Perselust, és azt mondtam neki, hogy mindig emlékezni fogok rá. Azóta sem felejtettem el őt, és néha elmerengek rajta, hogy talán el kellett volna mondanom, hogy én nem csak a tanárt láttam benne, hanem a férfit is. De a levelét olvasva rájöttem, hogy köztünk sosem lehetett volna több tanár- diák viszonynál.

A levelét egy ezüst mappatartóban őrzöm. Az új iskolában is sikerült sokszor büntetésben lennem, és amikor erre gondolok, előveszem Perselus levelét, és mindig elmosolyodok.

Kopognak az ajtómon. Josh lép be, a jövendőbelim. A bájitalfőző iskolában ismerkedtünk meg, és igazán kedvelem. Úgy néz ki idén összeházasodunk. Útban van a gyermekünk, és ha  fiunk születik, a Perselus nevet kapja. Josh sokszor kérdezi, miért pont ezt a különleges nevet szánom.

Ilyenkor azt felelem: a tudásom legjavát a Roxfort bájitaltantanárának köszönhetem, akit Perselusnak hívnak. Tartozom ennyivel, hogy a fiamnak az ő nevét adom. Josh nem tudja, hogy titkon szerelmes voltam Perselusba, és nem is fogom elmondani soha. Ez az én titkom marad. Örökre.